Az ablakba nem tehettük, mert hogy néz az már ki. Édesanya nem tudott teljes mértékben azonosulni a mesék világával, de valamennyire igen, így ki kellett készíteni a csizmát, és noha már nem kellett volna, de mi átizgultuk az éjszakát, hogy reggel vajon mit találunk. Volt ám csokimikulás és kigurult mandarinok sokasága, de a lényeg az a puszitenger, amelyet édesanya árasztott.

Ma reggel semmit nem kellett kivenni a csizmából, hogy bele tudjak ugrani, és már szelhessem is az utcákat a szerkesztőségbe jövet. Születnek a szövegek, az ujjaktól átmelegednek a billentyűk, a szél pedig hűségesen nyaldossa a hatalmas ablakokat. Néha akkora hangzavart csap a természet, hogy alig hallom a saját gondolataimat, ilyenkor egy kicsit abba kell hagyni az írást, és jöhet a kávéfőzés vagy egy kis beszélgetés.

Télen sokkal könnyebben tudnak a magasba emelkedni a hőlégballonok. Könnyebb repülni. Nem is olyan önző és hálátlan ez az évszak. Ha épp nem vagyunk terepen, akkor a szerkesztőségben ülünk, a meleg szerkesztőségben, és ez nem kevés. Felnőttem, de nem sír se a csizma, se én, mert a munkahelyi hangulat egész évre szóló ajándék lehet. Itt mindennap Mikulás van, és néha még a Ferrero Rocher is előbújik a kesztyűtartóból a kedves kolléga autójában, pedig mi csak dolgozunk. Így is lehet.

Most akár azt is gondolhatná a kedves olvasó, hogy van ennél nagyobb örömforrás is. Van, de miért ne vennénk észre a kicsiket is?

A kaktuszok behordva a teraszra, a dió megtörve, lassan meg lehet sütni az idei tél első zserbóját, a vonatok fűtöttek, el lehet menni velük falura szánkózni, és a csokimikulások szétolvadtak a gyerekek szájában. Mindennap a fejemben zakatol a kedvenc két sorom Pilinszkytől:

Még télen is, persze. Néha elbújik? Hadd pihenjen egy kicsit ő is.