— A tény, hogy majdnem mindent igazolni tudok, sajnos semmit sem ér — mondja láthatóan felindultan az anya —, a fiamat ugyanis béklyóba kötötte a lány, akinek rövid ideje udvarol, illetve a szülei, pontosabban az anyja. Én is tudom, hogy az anyósoknak majdnem mindig rossz véleményük van a menyükről, de eddig úgy gondoltam, ez a féltékeny, a fiukat betegesen imádó anyák kísérlete arra, hogy megtartsák gyerekük szeretetét. Csak azt mondom, bár így volna az én esetemben is. Nem állítom, hogy pozitív kivétel vagyok, hogy nem sírtam, amikor világossá vált számomra, hogy a fiam életében van már egy másik nő, aki fontosabb neki nálam. De ezt természetes jelenségként könyveltem el, és igyekeztem a kiválasztott lányt nemcsak elfogadni, hanem be is fogadni. Valóban nem rajtam múlott, hogy az igyekezetem sikertelen maradt.

Az egyetem befejezése után néhány hónappal férjhez mentem. A párom, aki tizennégy évvel idősebb nálam, az esküvőnk előtt két évig udvarolt nekem, jól ismertük és szerettük is egymást. Az én szüleim eleinte megkíséreltek lebeszélni a házasságról, de idővel ők is belátták, hogy egy jóindulatú, becsületes emberről van szó, és befogadták. A férjemet a mostohaanyja nevelte fel, az apja meghalt, amikor ő még elemi iskolába járt. Az édesapja második házasságából nem született gyerek, talán attól félt, hogy megismétlődik a sorsa, az első felesége ugyanis a szülés közben halt meg. A páromnak a mostohájával csodálatosan szép kapcsolata volt és van még ma is — az anyósom velünk él egy házban, de külön háztartásban. Annyit még el kell mondanom, hogy mindaz, ami az ország széthullásával a legtöbb középosztálybeli családot érintette, a miénket is. A mi sorsunk talán csak annyival volt nehezebb, hogy a rengeteg délről menekült ember miatt el kellett hagynunk a szerémségi otthonunkat, így kerültünk ide, ahol anyám rokonai élnek, ők találtak számunkra eladó házat is. A bombázást már itt vészeltük át, a fiam akkor hatéves volt.

Hamar megszoktuk az itteni környezetet. Ebben segített, hogy a rokonság által sok családot ismertünk itt, és voltak üzleti kapcsolataink is, mi ugyanis Szerémségben mezőgazdasági biotermékeket dolgoztunk fel házilag. Ma már van két állandó munkásunk, és lassanként kialakult egy szerény vásárlókörünk, mely állandóan bővül. Anyósom már átélt egy háborút, neki az volt a véleménye, hogy szüljek még egy gyereket, mert ki tudja, mit hoz a holnap. A fiam akkor már a középiskola harmadik osztályába járt, de szívből örült az öccsének. Igazi batyusként törődik vele ma is, és mondhatom, neki több türelme volt a kicsivel foglalkozni, mint nekünk, szülőknek. Azt hiszem, a férjem és én jó szülők voltunk/vagyunk. Igyekeztünk mindent megadni a gyerekeknek. A férjem mindenáron iskolázott idegenvezetőt szeretett volna faragni az idősebb fiunkból, csakhogy ő a közgazdasági középiskola után informatikára iratkozott. Szorgalmasan tanult, sokszor ugrattuk is, hogy sosem lesz szerelmes, ha állandóan a könyvet bújja. Bár ne tettük volna!

Két évvel ezelőtt összemelegedett egy tizenkilenc éves tanyasi lánnyal, aki mindenáron városi szeretett volna lenni. Amikor befejezte a középiskolát, már olyan kapcsolatban volt a fiammal, mintha évek óta házasságban éltek volna. A fiam abbahagyta az egyetemet, munkába állt, és teljesen megváltozott. Van autója, melyet akkor vettünk neki, amikor sikeresen beiratkozott az egyetemre. Hát ezt a kocsit a megismerkedésük óta arra használja, hogy a lányt fuvarozza, hétvégeken az anyját hordja piacra, vagy a tanyára megy, hogy a lány apjának segítsen a jószág körül. Rábeszélték a fiamat, hogy vetessen velünk tíz hold földet, ők majd biotermékeket termesztenek nekünk — ők lesznek a nyersanyagforrásunk. Mi, idétlenek pedig vettünk tizenkét hold elsőrendű szántót, mely a tudtunk nélkül került a lány nevére. Persze azt termelnek rajta, amit ők akarnak. A lány Újvidéken iratkozott egyetemre, a fiam hetente többször is hazahozza egy-egy éjszakára, majd reggel viszi vissza. Még nem nősült meg, hetente egy-két napot van itthon, amíg ki nem mosom és vasalom a holmiját. De akkor már megy is a tanyára, mert a lány és az anyja minden esetben azzal vádolják, hogy itthon biztosan van egy másik lány is az életében. Az én talpraesett fiam olyan, mintha mákteával itatnák — amit mondanak neki, az szent, szerintük az apja és én irigyeljük a szerelmüket, és ezért teszünk időnként megjegyzéseket. A fizetését a lány javaslatára befekteti a föld megmunkálásába, itthonról viszi nekik a kész termékeinket. A férjem és én hüledezünk, és azt kérdezzük: ki itt a hülye?! A minap a lány apja küldött nekünk két új kóróseprűt azzal az üzenettel, hogy jó lesz havat tisztítani. Visszaküldtem neki azzal a megjegyzéssel, hogy a seprűt használja új járműként a felesége, ő pedig vegye le a béklyót a fiunk lábáról — engedjék legalább szabadon járni.

A nyitókép illusztráció