„Nem kell egymást szeretnünk, de ha már egymás mellett élünk, együtt kell működnünk” — mondta az elmérgesedett szerb—horvát viszonyokról nemrégiben Ivica Dačić szerbiai kormányfő, s szavait tettekre is váltotta: a múlt héten Belgrádban találkozott Zoran Milanović horvát kormányfővel. A találkozón nem született semmilyen történelmi jelentőségű megállapodás, kizárólag annyi történt, amennyire számítani is lehetett és ami szükségszerű is volt: a két politikus megtette az első lépést a két ország viszonyainak rendezésére.

E találkozóhoz ismét a „pragmatikus” jelző illik. A meddő szócsaták, sértegetések és az olcsó napi politikai jó pontokat biztosító „beszólások” helyett jócskán akadnak rendezetlen ügyek, amelyektől elsősorban a horvátországi és az onnan elmenekült szerbeknek könnyebb lehet az életük. A találkozón többek között szó esett a két ország egymás ellen indított hágai peréről is, amellyel kapcsolatban egyelőre annyit állapítottak meg, hogy annak megoldásával nem kell megvárni 2014-et.

Miközben a két kormányfő a viszonyok rendezésén munkálkodott, addig Tomislav Nikolić államfő, aki leginkább felelős azok elmérgesedéséért, úgy viselkedett, mint az a gyerek, akit a szülei rossz magaviselete miatt otthon hagytak, nem vittek magukkal a vidámparkba.

Mindennemű diplomáciai jártasságot és tapintatot mellőzve Nikolić közölte, hogy a horvát kormányfő látogatása nem volt őszinte, egyébként meg micsoda dolog az, hogy először a két kormányfő találkozott, úgy lett volna rendjén, hogy először ő találkozzon Ivo Josipović horvát kollégájával. Végezetül a közös ebéddel kapcsolatban is kifogást emelt, mint mondta: azzal, hogy leülnek egymással ebédelni, még nem oldanak meg semmit.
Elég szomorú, ha az államfő számára annyi maradt meg e találkozóból, hogy volt egy közös ebéd. Másrészt arról nem beszél, hogy a viszonyok pont az ő őszinte megnyilvánulásai miatt mérgesedtek el.
Csak a vak nem látja, hogy a szerbiai hatalmi triumvirátuson, a Dačić—Nikolić—Vučić háromszögön belül ádáz harc folyik az elsőségért. Ezzel a találkozóval Dačić rafinált módon leütötte a Nikolić által feldobott labdát, és az államfő hibáját ő maga „sikálta el”, amivel a nemzetközi politikai színtéren nyilván sikerült növelnie tekintélyét.

NA, DE KIT SZERET JOBBAN VUČIĆ? Egy másik féltékenységi jelenetnek is tanúi lehettünk a magunk mögött hagyott héten. Miután Dragan Đilas, az ellenzékben politizáló Demokrata Párt elnöke kedvezően nyilatkozott a szerbiai kormány első alelnökének, Aleksandar Vučićnak a korrupcióellenes harcáról, Mlađan Dinkić reagált kijelentéseire. A Szerbiai Egyesült Régiók (ejtsd: G17 Plusz) elnöke azt rótta fel a belgrádi polgármesternek, hogy hízeleg a kormányalelnöknek, amire Đilas annyit válaszolt, hogy Dinkić bizonyára azért féltékeny, mert attól tart, kidobhatják a hatalomból.

Az óvodás gyerekek szintjét idéző szócsata mögött nagyon is reális félelem és taktikázás bújik meg. Az egyik oldalon a fővárosi bennfentesek már régóta pusmogják, hogy egy előrehozott választás után a haladók és a demokraták kormányoznák az országot. Ennek fényében érthető az, ahogyan Đilas finoman közeledni igyekszik a haladókhoz. A másik oldalon Dinkićet emellett más gondok is gyötrik. Ő ugyanis nemcsak a hatalomból eshet ki. Vučićot egyre több kritika éri azzal kapcsolatban, hogy szelektív igazságosztó akciót folytat, csak a demokraták körében. Könnyen megtörténhet, hogy a mostani hatalomban a legkönnyebb célpontja pont a Szerbiai Egyesült Régiók egyik-másik tagja lesz, hiszen ne feledjük, Dinkićék különféle márkanevekkel 2000 óta folyamatosan hatalmon vannak. És, természetesen, ártatlanok. Mindaddig, amíg egy vizsgálat be nem bizonyítja az ellenkezőjét.

УЈВИДЕК. Az újvidéki hatalom egyik legújabb döntésével igencsak felborzolta a kedélyeket. A haladó többségű városvezetőség ugyanis úgy döntött, a városi buszokon ezentúl csakis cirill betűs írásmóddal tüntetik fel, mely vonalon is közlekednek. Magyarázatuk szerint azon kívül, hogy ezzel óvják a hivatalos szerb írásmódot, majd a turisták is özönleni fognak a városba, hogy megcsodálják ezt a nem mindennapi látványosságot.
Az illetékes ombudsman elmondta: a szerb nyelv tekintetében valóban a cirill betűs írásmódot kell használni, de Újvidéken emellett más hivatalos használatban levő nyelvek is vannak, ezért ő azt indítványozta, hogy a kijelzőn váltakozva különböző nyelveken jelenjenek meg ezek az adatok.

A többnyelvűség, a nyelvhasználat gyakran komplikáltabbá és ezáltal nyilván költségesebbé is teszi a dolgokat. Ha azonban a városvezetőségnek nem akad ez a patrióta ötlete, és békén hagyja a latin betűs feliratokat, akkor most ez a probléma se lenne. Lépésükkel igazából ők maguk mutattak rá arra a tényre, hogy Újvidéken a városi közlekedési vállalat nem tartja tiszteletben a hivatalos nyelvhasználati előírásokat. Ja, hogy ők nem pont így gondolták? Merthogy egyáltalán gondolkodtak a dolgon?