Soha eddig nem tudtam, mi az unalom. Most megismertem... Ha jó volna a szemem, olvasnék, ha erőm volna, gépelnék... Naponta tízszer felkelek az ágyból, és végigcsinálom, amit terveztem, aztán látom, még mindig fekszem...

Kelletlenül indulok útra. Nem..., a beszélgetés nem esik nehezemre - mindig mindenről őszintén elcsevegtünk -, csak az új helyzethez nem szokott még hozzá tudatom. Vali néni harmadik napja ágyban fekszik! - suttogják körülöttem, s forogni kezd velem a világ. Most volt nemrégen író-olvasó találkozón! - érvelek ellentmondást nem tűrő hangon. És most fényképezkedett velünk. Itt járt a szerkesztőségben... Olyan nincs, hogy Vali néni beteg. Á, csak fáradt... Ó, Istenem, kivel is vitatkozom...?!
* Nos, mikor is léptél a 7 Napba? - hessegetem el magamtól a borús gondolatokat, kellemetlen érzéseket.
- 1956-ban.
* Hónap, nap?
- Arra már nem emlékszem. Az évet is azért jegyeztem meg, mert olyan történelmi események játszódtak le akkor, amelyekről emlékezetes maradt. Tudod, hogy a számokkal én rosszban vagyok. A ,,hiljadu sto druge miatt háromszor kaptam egyest, és még ma sem tudom, mi volt akkor. Utáltam a történelmet bemagolni: volt egy király, aki ekkor meg ekkor született, ekkor meg ekkor koronázták meg, aztán nőül vette ezt vagy azt a hercegkisasszonyt, majd nagy csatákat vívott itt meg ott, ekkor meg akkor... Az 56-os eseményekre muszáj volt felfigyelnem. A nyomdában, ahol korrektorként dolgoztam, állandóan szólt a rádió, s Tubival (Galamb János költővel) csak szörnyűködtünk hallgatva a híreket: ,,Jaj, Istenem, mi lesz? - aggódott egyszer ő, egyszer én.
* S mit láttatok? Miről volt szabad írnotok?
- Most ne politizáljunk, jó?
* Helyes. Akkor beszéljünk a munkádról. Hogy lett belőled korrektor?
- A szerencsés véletlen folytán. Találkoztam Sebestyén Mátyással, aki megkérdezte tőlem, volna-e kedvem egy ilyen elfoglaltsághoz, mivel ő ott szeretné hagyni az állását. Nekem kellett a pénz, mert akkor özvegyültem meg másodszor, s rögtön rábólintottam.
* Szeretted a munkád? Nem volt fárasztó és egyhangú?
- Igencsak fárasztó volt, de én érdeklődéssel olvastam minden írást. S bár szerb iskolába jártam, mégsem voltak, úgymond, szakmai nehézségeim. Otthon magyarul beszéltünk, s mivel édesanyám sokat olvasott, mellette én is rászoktam a könyvekre. Az olvasással pedig, úgy látszik, tökéletesen megtanultam a helyesírást is. Schopenhauert idézve: ,,Az ember a munkáját szereti vagy megszereti. Különben a korrektori állásom mellett dolgoztam még a Népkörben is súgóként, és a Könyvbarátok Körét is vezettem. Aztán körülbelül két hónap múlva Kolozsi Tibor rájött, rám testálhatja a gyermekrovatot, a Jó pajtást. Nem is volt semmi baj a tartalommal, csak azt nem tudtam, hogy készítsem el az oldalak tükrét. ,,Hát ezt kivágod, azt kivágod, ide ragasztod, oda teszed, és kész - utasított a főszerkesztőm. De jó nektek, hogy mindezt már nem kell csinálnotok, mert ott vannak a tördelőszerkesztők, meg ott a számítógép, s minden pillanatok alatt megoldódik. Nekünk még sorokat, cicerókat kellett számolnunk, s minden írás helyét pontosan elképzelnünk, lerajzolnunk egy tiszta lapra, vagy ha rovatról volt szó, mint például a Levelesládáról, akkor azt az előző számból kivágtuk, s odaragasztottuk az új oldaltükörre, hogy a nyomdászok lássák, hova szedjék.
* A Levelesláda bevezetése már a te ötleted volt...
- Arra törekedtem, hogy a gyermekrovatban minden korosztály megtalálja a magának való szórakoztató olvasmányt. A tizenévesek akkor nagyon szerettek levelezni. S mivel meg is kellett szólítani, sőt néha egy-két jó tanáccsal is ellátni őket, Lévay Bandi javasolta, Vali néniként írjam alá, az úgy hatásosabb lesz. Aztán már mindenki így szólított. Jóval később Gomboson egy hetvenéves bácsi is, akinek a lánya lehettem volna...
* A gyermekrovaton kívül mi volt még a feladatod?
- Lassan a fiatalok átvették a korrektúrát, én pedig besegítettem a rádió- és tévéműsorok készítésébe. No de nem unatkoztam, nehogy azt hidd! Mindig volt valamilyen pályázat a rovatban, ami lekötötte a fölös energiámat. Az Ismerd meg iskolád névadóját! akcióval például bejártam egész Vajdaságot...
* Ekkor kezdtél el meséket is írni?
- Ó nem, ez egy régebbi történet. Amikor meghalt a második férjem, nagyon depressziós lettem. Önvád, önmarcangolás, lelkiismeret-furdalás gyötört éjjel-nappal. Beteg volt, s ezt látnom kellett volna, hívnom orvost... Szóval nehéz napok virradtak rám. De esténként mindig olvastam meséket a gyerekeknek. Fejből tudtak már minden Grimm- és Andersen-mesét. ,,Ne azt olvasd, azt már unjuk... Másikat... Azt se... Ingerült lettem: ,,Hát akkor miről meséljek?! A székről, mondták, és én elkezdtem: találtam egy fényes magot, a kezembe vettem, elültettem... Sosem fejeztem be a meséket. És így gyógyítottam meg magamat. Amikor egyedül az ágyban fekve rám törtek ismét a gyötrő gondolatok, szándékosan visszakanyarodtam ezekhez a mesékhez, és szőttem tovább a történeteket. Aztán eszembe jutott, leírom őket. Mikor megmutattam őket Sebestyén Mátyásnak, ő elvitte azokat Kolozsi Tibornak, aki néhányat már ekkor közzétett.
* S mikor lettél a ,,nagy lap munkatársa? Tudod, olyan igazi újságíró?
- Ó, hát megjártam én a szamárlétra minden fokát! Először is Petkovics Kálmán rám lőcsölte az Otthon és család rovatot, amitől a hajam is égnek állt. Én meg a főzés! De hiába dühöngtem, tenni kellett a dolgunkat. Elutaztam hát Pestre, s összevásároltam mindenféle háztartási szakkönyvet, folyóiratot, itthon pedig megnyitottam az egyszemélyes esti egyetemet, és tökéletes háziasszonyt neveltem magamból - teoretice... No de mi tagadás, szerettem a kihívásokat. S erre kiválóan megfelelt ez a rovat. Mert minden ételt, minden tippet, mielőtt az olvasóknak javasoltam volna, én magam is kipróbáltam.
* Receptek garanciával... nem is olyan rossz ötlet.
- Az ötletekből sosem fogytam ki! Ebben a rovatban is sok-sok pályázatot vezettem végig. A Konyhám titka felhívásra több mint ezer olvasónk jelentkezett, s szinte valamennyien 5-6 ételajánlattal rukkoltak elő. Bizony, időbe telt, míg mindezt átnéztük, kiválogattuk, előkészítettük a zsűrinek. Ismert ínyencek, színészek, énekesek és persze szakácsok véleményét is kikértük. Ebből a halom receptből gazdálkodtam aztán jó hosszú ideig. Ha emlékezetem nem csal, egy autó volt a főnyeremény, és azt egy pecellói háziasszony nyerte meg. Rétessel várt bennünket... Aztán szép lassan kinyílt a csipám, s már riportot is akartam írni. Elmentem Nagybecskerekre a Luxol kozmetikai gyárba, ahol valamikor dolgoztam. Jó sokat jegyzeteltem, s még többet kínlódtam, hogy mindezt megírjam. Már egy hete szenvedtem, amikor estefelé a szerkesztőségbe betoppant Brenner János: ,,Hát te mit csinálsz itt ilyen későn? Riportot írok, feleltem. A szemeteskosarak már tele voltak a piszkozatokkal. ,,Na add csak ide! Kezébe vette azt a nyolc-tíz oldalt, amit legépeltem, és átnézte, kijavította. Hasznos tanácsokat adott közben. Attól kezdve már a ,,nagy lap"-ba is írhattam.
* Említetted Kolozsi Tibort, Petkovics Kálmánt, Brenner Jánost... Kikre emlékszel még? Jó, tudom, erről szól legújabb köteted is, Az én telefonkönyvem című, de mire az az olvasókhoz kerül...
- Na ja... Hát például nagyon jól emlékezem Braun Pistára, aki egy különös figura volt közöttünk. Míg a felesége nyaralt a tengeren, ő dunsztolt, aztán megmutatta nekünk a spájzban a befőtteket... Mindenki nagyon szerette. Udvarias, kedves, olyan igazi barát volt, akire bármikor számítani lehetett. Mindig mosolygott, mindig jókedvű volt, holott szörnyű seb sajgott a lelke mélyén, amire nem talált gyógyírt. Míg munkaszolgálatát töltötte, feleségét és gyerekét eltoloncolták Auschwitzba. Sosem tértek haza.
* Hát Sulhóf Józsefet ismerted-e? És találkoztál-e Csépe Imrével?
- Sulhófról hallottam, de nem ismertem. Csépéről is csak képek vannak bennem. Egyszer a Népkörben láttam. Ott állt a bárpult előtt, öntötte magába a bort, és sírt. Bori Imre épp akkor csúnyán elbánt vele. S meggyőződésem, hogy az ő könyörtelen kritikái csak fokozták mérhetetlen elkeseredettségét, ami az iszákosság felé sodorta. Aztán egy másik találkozás alkalmával a kubikusok életéről mesélt. Meg arról, hogy amikor megtömi könyveivel a tarisznyáját, és ellátogat a tanyákra, milyen szeretettel fogadják az emberek. Végül is akikről írt, azok vették meg és becsülték a műveit. Én úgy vagyok vele is, és még sok más íróval, hogy lehetnek nagyszerűek, egy percre sem kételkedem tehetségükben - tőlem lehet Shakespeare az angol drámairodalom atyja -, de ha a műveik nem érintik meg a lelkem, akkor közömbös maradok irántuk. Ugyanakkor például tudom, hogy Urbán János egyáltalán nem volt jó költő, de egy-két versét szívembe zártam, s a mai napig is kedvesek nekem.
* Tudom, a sikerről, a népszerűségről megvan a saját véleményed...
- Szerinted, ha valaki ötven év alatt kiadott jó néhány ifjúsági és gyermekregényt, akkor nem érdemli meg, hogy ott legyen a neve legalább a vajdasági gyermekírók között?! Egy alkalommal teljesen véletlenül tudomást szereztem arról, hogy a szabadkai tanítóképző egyetemen dr. Vajda Gábor áttekintést ad a vajdasági magyar gyermekirodalomról. Nem kaptam ugyan meghívót az előadásra, de kíváncsiságom elvitt, hátha megemlítenek, hátha végre hallok valamit a saját műveimről is... Egy szó nem sok, de annyi se esett rólam. Előadás után meg is kérdeztem tőle: hát akkor mondja már meg, nekem hol a helyem? Hebegett-habogott, hogy ő csak a Forum által kiadott könyvekről szólt. Figyelmébe ajánlottam, hogy 1984-ben három ifjúsági művemet is kiadta a Forum... Egy-két évvel ezelőtt egy újvidéki író-olvasó találkozón összefutottam Jódal Rózsával (már nem emlékszem, melyik kötetem jelent meg épp akkor). A műsor után felajánlotta, szívesen megírja a könyvismertetőt a Magyar Szó művelődési rovatába, sőt összegezi a fél évszázad termését. Megcsinálta, de a Magyar Szóban ez nem jelenhetett meg, mivel ,,csak 48 év volt mögöttem. Az nem kerek szám, mondta a szerkesztő... Aztán a Pro Urbe-díjat is megkaptam, de mire én kerültem sorra, már az elismeréssel nem járt pénzjutalom... Tudod, hány iskolába, hány helyre kell elutaznom ahhoz, hogy egy-egy kötetem kiadási költsége megtérüljön?
* Mondd, az asztalfiókod kiürült már? Vagy van még néhány elfekvő kéziratod?
- Az utóbbi időben sok mindent kidobáltam belőle. De ha azt akarod megtudni, hogy töröm-e a fejem egy újabb művön, akkor elárulhatom: igen. De erről ennyit, mert babonás vagyok.
* Tehát készülsz valamire?
- Igen... Igen... Meghívtak Pacsérra, és jelentkeztek Belgrádból is, hogy ismét vendégül látnának. Mit gondolsz, elmenjek?
* Még sohasem utasítottál vissza senkit. S rettentően erős és bátor asszony vagy.
- Néha a bátrakból lesznek a legnagyobb gyávák...
* Most csak a betegség mondatja ezt veled. Te sohasem adod fel...
- Mostanában sokat töprengek azon, mi a szörnyűbb: az öröklét vagy a megszűnés? Valamikor azt hittem, nagy méltánytalanság a sorstól, hogy az embernek, mindenek után, amit átélt, meg kell halnia. Most már tudom, nagyobb méltánytalanság is érheti...
* De a lélek halhatatlan. Nézd, a fa is kivirágzik, kizöldül nemsokára...
- A fát látom. S vigasztaló az új lombkorona. De azon már elgondolkodtál, milyen szörnyű lehet a hullámnak, amely évmilliók óta mindennap ugyanazt teszi? Csak hullámzik, hullámzik, hullámzik... Micsoda sivár, szörnyű dolog!