Természetes, hogy nem ők kerülnek rivaldafénybe, hiszen a szabadságharcról mindenkinek elsősorban Petőfiék, a márciusi ifjak jutnak eszébe. Forradalmat szítani mégiscsak férfidolog. A kor bátor asszonyai a hagyományos hazafias női feladatokat is elvégezték, főztek a katonákra, ápolták a sebesülteket, megvarrták, amit meg kellett, de nem ennyire egysíkú a dolog. Sokan voltak aktívak egyéb téren, például a harcmezőn is. Általában férfinévvel jelentkezve s férfiruhában megjelenve. Sokukról csak akkor derült ki, hogy nők, amikor megsebesültek, és kénytelenek voltak felfedni magukat. Voltak közöttük a főúri társadalom hölgyeitől kezdve a ’48-as nemzetipolitikus-feleségeken át a szabadságharc hadi eseményeiben is részt vállaló, a csatatereken harcoló katonaként megjelenő asszonyokig mindenfélék. Míg a parasztasszonyok a nehéz mezei munkákat végezték hadba vonult férjük helyett, a rangosabbak, főként az arisztokrata nők, munkájukkal és helytállásukkal igyekeztek példát mutatni.

A forradalomban és a szabadságharcban a női társadalom tehát kilépett a hagyományos feladatköreiből. Maga Jókai Mór a „Föl a tett mezejére, polgártársnőim!” felkiáltással kérte egyik cikkében a nőket, hogy segítsék a kibontakozó szabadságharcot.

Általában azok lettek a szabadságharc ügyének női szószólói, akik az 1840-es években férjük révén a reformerekhez tartoztak, mint például Batthyány Lajos és Károlyi György felesége, Zichy Antónia és Zichy Karolina.

Fent: Kossuth Zsuzsanna, Szendrey Júlia, Lebstück Mária. Lent:  Bányai Júlia, Pfiffner Paula, Teleki Blanka

Kossuth Lajos húga, Kossuth Zsuzsanna a Pesti Hírlapban tett közzé felhívást. Őt bátyja „az összes tábori kórházak főápolónőjévé” nevezte ki, s az asszonyok tömegesen keresték fel a kórházakat, hogy ápolónők legyenek. Három gyermekét idős édesanyjára bízta, s járta az országot, több mint hetven kórházat szervezett meg. A már említett okok miatt sajnos állandóan összeütközésbe került a hadvezetés egyes tagjaival, akik nem voltak hajlandóak egy nőnek engedelmeskedni.

A forradalom után Kossuth Lajos rokonságának nem volt könnyű dolga, édesanyja, húgai és azok családja sokáig raboskodtak egyetlen szobában összezárva, a félévi fogság után Kossuth Zsuzsanna Brüsszelbe emigrált, ahol kitanulta a csipkeverést, és műhelyt nyitott. Később Amerikába ment, ott is sikerrel folytatta a csipkeüzletet. Harminchét évesen halt meg tüdőbajban.

Szendrey Júlia a következő a sorban, aki elsősorban különc viselkedése révén lett ismert, egyike volt ugyanis az első magyar nőknek, akik a társaságban szoknya helyett nadrágot viseltek, és szivaroztak. Ekkor már nemcsak mint Petőfi hitvesét, hanem mint ifjú szerzőt is ismerte a nagyközönség. Verseket csak Petőfi halála után kezdett írni, de már korábban jelentek meg írásai az Életképekben. 1849 áprilisában „testvéri szózatot” intézett a magyar nőkhöz. Arra szólította fel társait, hogy befolyásukkal és lelkesítésükkel legyenek a haza hasznára, buzdítsák harcra kedvesüket, férjüket, fiaikat. Ehhez akár a szeretet-szerelem megvonása is eszköz lehet a nők kezében: „csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé” — javasolja.

Most pedig ejtsünk néhány szót azokról a bátor nőkről is, akik szakítottak a sztereotip női szerepekkel, honvédnek álltak, és fegyvert ragadva harcoltak a férfiak mellett. Sokkal több nő küzdött honvédként, mint amennyiről név szerint tudni lehet. A történészek száz fölé teszik a számukat. Közülük a legismertebb a félig horvát származású Lebstück Mária lett, aki tizennyolc évesen Karl néven állt be a bécsi egyetemi légióba, majd a magyarországi német légióba, később pedig a tiroli vadászzászlóaljba. A kápolnai csatában megsebesült, ekkor Dembinski hadnaggyá léptette elő, 1849 áprilisában a 9. huszárezredbe került segédtisztnek, végül pedig már főhadnagyi rangban harcolt. Még a háborúban hozzáment feletteséhez, Jónák József tüzérhadnagyhoz. Róla mintázták a Mária főhadnagy szerepet. Azok a nők, akik „férfinak álltak”, természetesen ugyanolyan bánásmódban is részesültek, mint egy férfi. Lebstück Mária a hat hónapos aradi fogságban szülte meg kisfiát. Később szülőföldjére, Zágrábba internálták.

Bányai Júlia műlovarnő huszonnégy évesen Bányai Gyula néven csatlakozott a 27. honvédzászlóaljhoz, és részt vett az erdélyi harcokban. 1849. február 9-én Piskinél megsebesült, de később állítólag az ellenféltől tizenkét társzekeret zsákmányolt. Júliusban a gyulafehérvári ostromseregben szolgált, aztán a zsibói fegyverletételig főhadnagy volt. Sikerült elmenekülnie, Sumlában férjhez ment, és Törökországban, majd Kairóban működtetett magyar vendéglőt.

A színésznői pályán mozgó Pfiffner Paula a honvédhadnagy fivérének példáját követve állt be a bécsi légióba, aztán férfiruhát öltve Erdélyben szolgált. A szabadságharc végére ő is elérte a hadnagyi rangot. 1853-ban Nagyváradon hadbíróság elé állították, aztán szabadon bocsátották, de öngyilkos lett. 

S ott van még Beck Vilma, aki állítólag a Kossuth-hadvezetésnek kémkedett, később pedig meggyanúsították, hogy kettős kém volt. Ezt sem cáfolni, sem igazolni nem sikerült. Birminghamben halt meg 1851-ben, börtönbe zárva, ahova pénzügyi visszaélések miatt került.

S említsük meg még Viola Annát, aki tizenhét évesen állt be a honvédségbe.

Kegyetlen sors jutott Maderspach Károly kohómérnök feleségének, Buchwald Franciskának is, akit Haynau utasítására Ruszkabányán félmeztelenre vetkőztetve megvesszőztek. A forradalom híveinek támogatásán túl az volt a vád ellene, hogy 1848 júniusában egy úgynevezett szabadságfát állított fel többekkel, és elégettek egy császárnak öltöztetett szalmabábut.

Ha a szabadságharchoz kapcsolódó fontos nőkről beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül Teleki Blanka mellett, aki már a forradalom előtt megkezdte a női emancipáció megalapozását. 1846-ban Pesten leánynevelő intézetet alapított, először gondoskodva a lányok neveltetéséről a korabeli Magyarországon. 1851-ben felségárulásért letartóztatták, mert bújtatta a ’48-as, ’49-es honvédeket, illetve szabadságharcosokat. A kihallgatás másfél éve után tízévi várfogságra ítélték. A börtönben szerzett súlyos szembetegsége és tüdőbaja okozta korai halálát szabadulása után, 1862-ben.

De miért is szól oly keveset a fáma ezekről a bátor nőkről?

„A ’48-as forradalmat két vonalon közelítette meg eddig a történetírás: az egyik a politika- és társadalomtörténet, a másik pedig a hadtörténet. Mindkét esetben a férfiakra koncentráltak. A női emancipáció nálunk, Európa középső, keleti felében másképpen ment végbe, mint Nyugat-Európában, ahol a 19. század második felében fokozatosan kibontakozó női mozgalmak nem álltak le, és a második világháború után ténylegesen bekövetkezik az egyenjogúsítás. […] Itt nem volt olyan társadalmi háttere, médiája se a mozgalomnak, mint a kontinens nyugati államaiban. És ez érezhető volt a tudományokban is, melynek következménye, hogy a történetírás nem foglalkozott a forradalom és szabadságharc női alakjaival” — olvashatjuk a www.maszol.ro cikkében.

(Forrás: Rubicon.hu, Maszol.ro)