* Hogyan kerültél kapcsolatba a filmmel?

— Amikor elkezdtem a Magyar Televíziónak dolgozni, hosszabb riportokat készítettem, és elégedettek voltak a munkámmal, így amikor jeleztem, hogy bővebben is szeretnék kifejteni egy témát, rábólintottak. Ez volt a Palackposta című műsor, ahová bedolgoztam. Ebben az időszakban rengeteg televíziós dokumentumfilm született, és lassan én is belejöttem a filmkészítésbe, ennek eredményeként egymás után két évben meg is kaptam a Magyarság Háza-díjat, melyet a legjobb minőségű munkáért adnak.

* Azóta sok év telt el, számos alkotást rendeztél, ezek nagy hányada portréfilm. Érdekel az ember, a története, hogy mi van egy arc, egy karrier mögött?

— Érdekelnek az emberek, igen. És a meséik. Szoktam mondogatni, hogy van egy saját gyűjteményem például a kanizsaiakról. Amikor odakerültem, teljesen magába szippantott a város. Annyira inspiratív közeg fogadott, mintha egy másik univerzumba léptem volna be. Ózsvár Péter és agyagfigurái, Sagmeister Laura, akit nagyon érdekes meglesni alkotás közben, vagy Bicskei István, akit az egyik legfontosabb színművésznek tartok. Utóbbi mesélte, hogy a pásztorok eső után, tükör híján, arcukat a pocsolyában nézik, mely ha kiszárad, az arcok barázdái beleégnek a földbe, és ezekből az arcokból tevődik össze a járás. Aztán ott van Nagy József, akivel a Tisza és a Járás közötti részt barangoltuk be Ótos András operatőrrel, a beszélgetés során pedig nekem mesélte először el, hogy amikor gyermek volt, nagyapjának volt egy nagy asztala sok könyvvel, ő lekuporodott oda, s azt érezte, kitárul előtte a világ, ez az asztal volt számára a világ kulcsa. És mivel a kanizsai házát egy óriási kapu nyitja egy tenyérnyi kulccsal, már meg is volt, milyen kép kerül a történet mellé. S nem felejthető ki a sorból Tolnai Ottó sem, aki azt mondta a forgatás közben, hogy amikor kiürül Palics, akkor mindenki a saját vendége lesz, mindenki meglátogatja saját magát. Elmegy a kék vázához, sétál a parkban, ősszel megjelennek azok a fiatal piktormesterek, akik a padokat festik. Ő is így sétált, és látott egy szakadt embert, aki egy tragacsot tolt, rajta egy üres akváriummal, s ő azt képzelte, hogy amikor beesteledik, az ég beköltözik az akváriumba, a csillagok ott vibrálnak majd benne. Ezt a képet is megjelenítettük a filmben, mert a dokumentumfilm megengedi a rendezői beavatkozást, kékítőt folyattunk egy akváriumba. Engem mindig izgatott, hogy egy kicsit rendhagyóan álljak hozzá a filmekhez.

* Vajdasági emberek és témák. A filmjeidet kinek készíted? Nekünk, vajdaságiaknak, hogy még jobban megismerhessük a tájat és az embereket, ahol, illetve akik között élünk?

— Engem mindig az foglalkoztatott, ami körülöttem van, mert bárhová lépek, belerúgok egy témába. Ezért a filmjeimet is elsősorban azoknak készítem, akik itt élnek, hogy még jobban megismerjék ezeket a titkokat, élettörténeteket, mondatokat, de természetesen annak is nagyon örülök, hogy a szélesebb közönséghez is eljutnak, hála a fesztiváloknak vagy a televízióknak, melyek levetítik őket.

* Akkor beszéljünk egy kicsit a legújabb filmről, a Ludasi történetekről. Miért éppen Ludas? — adja magát az első kérdés.

— Raffai Judit néprajzkutató barátnőm irányított Ludas felé. Elkészítettem a Mesefa és hajtása című kisfilmet, mely helyi mesemondókat mutatott be, olyanokat, mint Szűcs Laci bácsi, aki azt mondta, a parasztember egyeteme a mese, vagy Baráth Erzsébet, Szalai Emi néni. Később készítettem filmet nádfedőkről, nádaratókról, majd Kosztolányiról, aki kapcsán egy adatközlő azt mesélte, hogy megjelent a művész úr Ludason, jött meglátogatni testvérét, aki itt volt orvos. A művész úr nagyon gáláns volt, iringáltunk a jégen, s lebegtette a fehér sálját a szél — hangzik el ebben a filmben. S én magam is ott korcsolyáztam régen a ludasi tavon. Aztán Tolnai Jutkával is dolgoztam egy másik filmen, egy borbélyról forgattunk, aki a horgászrovat tudósítója volt, s a ludasi tavon van egy hétvégi háza. S van egy személyes vonal is, hiszen mi régen nagy kirándulásokat tettünk itt egy negyvenfős baráti társasággal, fiatalok, idősek, ide jártunk ki kártyázni, filkózni, hetesezni. Szóval van egy régre visszanyúló viszonyom Ludassal.

* Amikor rendezel, az operatőrök szabad kezet kapnak, vagy azért irányítod, mit szeretnél látni a filmben?

— A Ludasi történetek egy szituációs dokumentumfilm, melynek némiképp irányt szabott a magyarországi Agrárminisztérium Hungarikum Bizottsága is, mely a főtámogatója. A lényeg, hogy sok témát gyúrtam egybe: mesemondás, nádvágás, fokhagymatermesztés, viselet gyűjtése, varrása és viselése, természet, madarak, madárgyűrűzés, régészeti lelőhelyek. Minden témához két ember kapcsolódik, ők beszélgetnek, élik az életüket, reflektálnak egymásra, mintha a kamera ott sem volna. Valódi szereplők, igaz történetek, egy pici rendezői irányítással. Meg kellett találni az átmeneteket, hogy egy összefüggő egészet kapjunk a végén. Ebben voltak nagy segítségemre az operatőrök. Összeszokott párost választottam, Kovács Róbertet és Szalai Adriánt. A filmnél a forgatás során létrejön egy váz. Szabados György mondja a zenéről: a kompozíció zörgő váz csupán, ha nem ad teret a lélek vonulatának. Hát így van ez a filmnél is. Van egy váz, mely labilis, az élethelyzetek alakítanak rajta, sokat kell improvizálni. Adrián nagyon agyas operatőr, aki improvizálni is jól tud, sokat segített, hogy megtaláljam a kötést, s összefűzzem a történeteket. Robival már három filmet készítettem (Aracsi pusztatemplom, Bácsi vár, Szerémi borvidék), ő már tudja, mit szeretek, és azt is mindig felveszi, amit nem kértem, de tudja, hogy kelleni fog. Ezzel én a vágószobában szembesülök, s áldom a nevét. És ha már vágás, említsük meg Masa Attilát, akivel nagyon jó együtt dolgozni, most ő volt a rendezőasszisztensem is. Annyira sziporkázó és kreatív maga a vágás is, hogy a film készülésének minden fázisát tudom élvezni. S nem hagyhatom ki a producert, Iván Attilát és Bakos Árpád zeneszerzőt sem, mert ez csapatmunka volt.

* Mi volt a rendező, azaz a te legnagyobb feladatod?

— Felkeresni az embereket, és elérni velük egy olyan bizalmi viszonyt, hogy utána a filmen is úgy tudjanak viselkedni, mint a hétköznapi életben, szabadok legyenek, és felejtsék el a kameralázat. Mert egy dokumentumfilm értékét az adja meg, mennyire természetesek a szereplői. Én azt hiszem, nekünk ezt most is sikerült elérnünk. De nagyon nyitottan fogadtak, s azt gondolom, nekem van valamilyen különleges képességem, elég hamar elnyerem az emberek bizalmát, fel tudom őket szabadítani. Sokat beszélgettem tehát velük még a forgatás előtt, ami arra is jó, hogy megtudj dolgokat, történeteket, s utána megkérd őket, hogy ezeket a kamera előtt is meséljék el. S aminek különösen örülök, hogy megtaláltam az utolsó csónakost, egy nyolcvan plusz éves nénit, aki valamikor a Ludasi-tó egyik partjáról a másikra csónakkal szállította az embereket a templomba és dolgozni.

* A film bemutatója néhány hete volt Ludason, a Kosztolányi-házban. Hogyan fogadta a közönség?

— Nagyon hálás vagyok, mert a bemutatóinkra mindig nagyon sokan jönnek. Mindenképp Ludast szerettem volna helyszínnek, tartoztam ezzel a helyieknek. Előtte izgultam, hogy vajon hányan lesznek rá kíváncsiak, de nagyon sokan voltunk, s ettől a látványtól az alkotónak teli lesz a szíve. Sok pozitív visszajelzést kaptunk, aminek persze örül az ember. Volt utána egy kis fogadás, ezt nagyon fontosnak tartom, hogy senki se rohanjon el, eszegessünk, koccintsunk és beszélgessünk. A filmről vagy másról, mindegy is.

* Ki szoktad kérni mások szakmai véleményét a bemutató előtt? 

— Képzeld el, nem. Még a munkatársaimnak sem mutatom meg. Most volt az első alkalom, hogy az operatőröknek megmutattam, kíváncsi voltam az észrevételeikre. S nem tudom, miért nem mutogatom, pedig szívesen fogadom az építő kritikát, de a negatívtól sem tartok. Most újra megnéztem a filmet, s én már most rövidítenék rajta. (Nevet.) Innen-onnan lecsípnék, hogy csak az esszenciája maradjon, ezáltal minél inkább hasson, és bele tudják élni magukat a nézők.

* Szoktál dokumentumfilmeket nézni, vagy szabadidődben inkább maradsz a fikciónál?

— Változó. Szeretem a sorozatokat, a kedvencem a Homeland. Filmfesztiválokon, például Lakiteleken azonban három napig csak dokumentumfilmet nézek, és hogy egy nagy kedvencet mondjak itt is, a Vik Muniz szemétművészről készült Waste Land című filmet már többször megnéztem, nagyon nagy hatással volt rám.

* Aki ismer, tudja rólad, hogy büszke lokálpatrióta vagy. Kanizsa és a Tisza külön helyet foglal el a szívedben, de ezenkívül mik a kedvenc helyeid Vajaságban?

— Most az aracsi pusztatemplom jut először eszembe, s a bácsi vár, de Székelykevét is szeretem, a véremben van, hiszen nagyanyám székely és palóc génjeit viszem magammal. És Szabadka, a további felmenőim, Bitterman Károly, az első nyomdász volt az ősöm, illetve férfiágon a Joók, akik az első vízvezetéket vezették be Szabadkára. Fontosak számomra a gyökerek és a felmenők, a helyszínek, ahol ők megfordultak, de sok helyen tudom jól érezni magam.

* Van már újabb témaötlet a fejedben?

— Most még annyira benne vagyok ebben a filmben, hogy ugyan játszadozom egy irodalmi színezetű ötlettel, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ahhoz nyúlok majd. Erre a kérdésre majd néhány hónap múlva tudok válaszolni… Talán… (Nevet.)