Az immár hivatalosan Észak-Macedóniának nevezett ország és Albánia nem kezdheti meg tárgyalásait bizonytalan ideig, Szerbia tárgyalásai pedig nagyon lassan folynak. Vajon mi lehet e mögött? Dölyf, kivagyiság, számítás, vagy belső küzdelmek része a dolog? Csak találgathatunk.

Macron: előbb a belső kérdések megoldása

Az Európai Unió október második felétől súlyos mélyütéseket visz be Észak-Macedóniának és Albániának, de ezzel együtt az egész Nyugat-Balkánnak. Úgy tűnik, mintha senki nem tudná, hogy a Balkánon nagyon veszélyes az, ha hatalmi vákuum keletkezik. Mintha ez nem volna világos az óta, hogy omladozott, romlott, haldoklott az Oszmán Birodalom, majd ahogy a Balkán-háborúk lezajlottak, majd az I. világháború, majd a két világháború közti időszak, amikor előbb a britek, majd a franciák vesztették el érdeklődésüket a térség iránt, és aztán bekövetkezett a II. világháború, majd a jugoszláv felbomlás háborúi, melyek között volt egy kis macedóniai belháború a macedóniai szlávok és albánok között 2001-ben.

2001 után a macedónok többnyire mintaszerűen viselkedtek, ma már az albán a második hivatalos nyelve az országnak, és az idén februárban engedtek a görögök két évtizedes nyomásának, megváltoztatták az ország nevét Észak-Macedóniára. Ez mégsem volt elég Macronnak és a holland képviselőknek. Egyébként Magyarország csatlakozása előtt is a magyarok igyekeztek mindenben megfelelni, mégis másokkal, akik sokkal kevesebbet tettek, „egy csomagban” lettek az EU tagjai. Macron és vele együtt az EU előre hozott választásokat, azaz bizonytalanságot generált Észak-Macedóniában. Albánia kérdése is érdekes, szerepe ugyanis a koszovói helyzet mindenkori alakulásában evidens, és újabban jelentős amerikai szövetséges a térségben, mégis elvben elkezdhette volna a tárgyalásokat, mégsem tehette. Miről van tehát szó? A Macron által felhozott érv, mely szerint előbb az EU-ban levő belső ügyekről kell megegyezni, nem meggyőző. Hiszen belső viták mindig voltak, de a bővülés haladt. Vagy lehet, hogy neki az felel meg, ha mindkét ország minden erejével a NATO-ba rohan? Macron terveibe nehéz belelátni.

A Brexit és a felborult egyensúlyi helyzet

November 8-án már elkezdődött a nagy nyüzsgés Berlinben a fal leomlása utáni harmincadik évforduló kapcsán. A felhőtlen ünneplésben csak a naivok hihetnek (a tévécsatornák nem is nagyon mutatták az ünnepséget), biztosan kemény tárgyalások is folytak. Ami evidens, hogy Angela Merkel kancellár asszony egészen másról beszél, mint Macron. Azt mondja, hogy a balkáni országok ne adják fel a reményt. Ez a felállás hihetetlenül hasonlít ahhoz, amely a II. világháború előtt volt. A hatalmi vákuumba került Balkánra Németország terjesztette ki a befolyási övezetét. De ma ez egészen mást jelent, Németország nem fog kivonulni a gazdaságfejlesztésből, mely a kulcsa a balkáni törékeny társadalmak fennmaradásának, pontosabban az összeomlásuk megakadályozásának.

Első körben tehát egy francia—német vitát feltételezhetünk. Ez a vita azért súlyos, mert Nagy-Britannia elhagyja az EU-t, így elveszik kiegyensúlyozó szerepe, gazdasági teljesítménye és a befizetése is. Ezek után, ha a gazdasági teljesítményt nézzük, marad Németország és a „többiek”. Franciaország is a „többiek” közé tartozik, hiszen az eladósodottsága katasztrofális. Akárhogyan nézzük is a helyzetet, a Németországtól keletebbre eső országokban mindenhol a német jelenlét a meghatározó. Igaz, hogy Lengyelország emellett az USA-val ápol kiemelt kapcsolatot, a bolgároknak meg mégis számolniuk kell a lassan nagyhatalmi politikát gyakorló Törökországgal, ahonnan a gáz érkezik majd. És persze ezek mögött ott van Oroszország is, melyet nem lehet megkerülni, Németország sem teszi.

Úgy vélem, hogy Macron az európai erőviszonyok mélyebb és átfogóbb átgondolására is kényszeríteni akarja Merkelt, aminek van értelme, hiszen igazából a német gazdaságnak a legmegfelelőbb a fennálló helyzet. No de ezért aláaknázni a bővítést? Nos, azt hiszem, erre mondják, hogy piszkos politika. Hiszen sem az óriási bajokkal küzdő Macedónia, sem Albánia nem érintett közvetlenül ebben a kérdésben, esetleg közvetetten, hiszen a német befolyási övezet nőhetne meg. Úgy látom, hogy Macron keresztbe tesz, ahol csak lehet, hogy Franciaország lehessen az EU meghatározó országa, amit nem érdemel meg, sem a gazdasági teljesítménye alapján, sem a pénzügyi helyzete miatt. Ellenben Franciaország katonai értelemben mindenkinél erősebb — a kilépő britek után. A franciák bárhol bármikor (és ez főleg Nyugat-Afrikára igaz) végre tudnak hajtani katonai akciót. Tehát Macronnak vannak súlyos érvei is.

A másik nagy oka a vitának az lehet, hogy valamelyik befolyásos fél azt akarja elérni — és úgy látom, Macron az —, hogy a konszenzuális döntések Európája megszűnjön, és felváltsa őket a többségi rendszerű döntés. Ismeretes az a folyamat, ahogy az USA-ban annak idején kialakult a kongresszus és a szenátus szerepe. Vajon Macron szándéka egy USE (Európai Egyesült Államok)? Ez a rendszer nyilván nem felelne meg a kis országoknak. És nyilván a belépni készülőknek sem. De minden eddigi szerződés módosítása, a maastrichtivel az élen, az unió szorosabbra fűzését eredményezte. (És ebből nem kérnek a britek).

Az EU-ban rendkívüli erők feszültek egymásnak, gondoljunk csak arra, hogy a tavasszal voltak az EP-választások, és már javában november van, de még nem álltak fel az új intézmények. A világ sorsa dől el azzal, hogy létrejön-e egy logikus gazdasági térség, az euroázsiai, mely magában foglalhatná Oroszországot, Kínát, a posztszovjet köztársaságokat egészen Németországig.

Másrészt viszont az amerikaiaknak is vannak európai érdekeik, és számukra a legrosszabb forgatókönyv, ha ez az euroázsiai gazdasági térség létrejön. De ami még fontosabb, az USA-nak vannak eszközei, hogy ezeket a folyamatokat lassítsa, sőt, le is állítsa.

Így ma a Balkán és Kelet-Európa olyan régiók, amelyek ismét mások malomkövei között őrlődnek. Ezért kell rugalmas és bölcs politikát folytatni.

Forró a gesztenye

Ilyenkor ősszel a nyár elmúlásának fájdalmára a sült gesztenye az én személyes vigaszom. Általában meg szoktam állni, és megkérdezni, honnan származik a gesztenye (kényes növény, nem nő ki és nem hoz termést bárhol). Az elmúlt években olcsóbb is volt, és Koszovóból hozták, ma a sütők azt mondják, hogy macedóniai az áru.

Szinte pontosan egy éve, hogy Ramush Haradinaj bevezette Szerbia ellen a csak politikai célokkal magyarázható 100%-os vámot. (Azóta hol van már Haradinaj?) Nem ért el vele sokat. De a vám makacsul megmaradt. Szerbia és Pristina elvben már 2008 óta tárgyal, 2013-ig közvetítőkkel. Ezután az európai diplomácia Federica Mogherini asszony vezetésével elérte, hogy a két fél közvetlenül találkozzon. A 2013. évi brüsszeli megállapodás és az ENSZ 1244-es számú határozata sokat sejtetett, de nem hozott szinte semmit. A szerb fél pedig folyamatosan ezekre hivatkozik. Az ENSZ 1244-es, 1999-beli döntése a kisebbségek helyzetét garantálja, a brüsszeli megállapodás pedig a Szerb Községek Közösségének (Zajednica srpskih opština) megvalósulását, ám ezt a pristinai hatóságok egyszerűen ignorálják. És nagyjából havi rendszerességgel törnek ki botrányok szerb—albán viszonylatban.

Ivica Dačić 2013-ban rendkívül nehéz feladatot kapott, melyet külügyminiszterként 2014-től rendkívül intelligensen oldott meg, mert sikerült úgy kijönnie a megbeszélésekből — melyekben inkább ő volt sarokba szorítva —, hogy nem számított árulónak, és az európai közvetítőket sem ingerelte. Az EU arra a salamoni álláspontra helyezkedett, hogy olyan egyezséget kell kötni, amelyet mindkét fél kötelező érvényűnek ismer el. Ettől kezdve nincsenek újabb lényeges fejlemények, a koszovói „keményítéseket” leszámítva.

Szerbiában az elmúlt harminc évben rájöttek, hogy értelmetlen nyíltan ellenállni a nagyhatalmaknak, így a dialógus fenntartásának fontosságát emelik ki, sőt, Aleksandar Vučić államelnökként is többször beszélt arról, hogy Szerbia milyen kicsi és jelentéktelen a nagy országokhoz viszonyítva, de egyúttal azt is hozzátette, hogy csak olyan egyezséget köt meg, amelyben Szerbia is kap valamit, ez pedig értelemszerűen Kosovska Mitrovica északi fele lehet, ahol szerbek élnek, és jelentős nehézipari létesítmények találhatóak. Erre válaszként Hashim Thaçi szerbiai, de albán többségű községeket nevezett meg (Bujanovac, Preševo, Medveđa) tárgyalási alapként. Ekkor jött Angela Merkel, és lefújta a határokkal való játszadozást, azaz a nem adminisztratív területi elhatárolástól eltérő megoldásokat — gondolom, azért, hogy ne legyen precedens Bosznia számára. Így azóta is tart a patthelyzet. Szerbia akadályozza Koszovó tagságát a különféle világszervezetekben, elérve, hogy egyes afrikai és óceániai országok visszavonják Koszovó elismerését. Koszovó pedig a vámmal okoz sebet a szerb gazdaságnak, mely azért ebbe nem rokkan bele.

A gordiuszi csomó átvágása, Koszovó átugrása?

Amíg Szerbia és Pristina dialógusában nem történt előrelépés, addig a világ megváltozott körülöttünk. Törökország és Oroszország látványosan közeledett egymáshoz, Törökország távolodott az USA-tól, ezenkívül Oroszország, Kína, sőt, a legutóbbi napok híreiben India is (persze nem először) hitet tett Szerbia egysége mellett, de ami még fontosabb, nagyberuházóként és felvevőpiacként is színre lépett, illetve Szerbia az egykori el nem kötelezett országokkal is fejleszti a kapcsolatait. Mindez Magyarországnak is jó, hiszen a gázvezeték és az autóutak is Magyarország felé vezetnek. De még ennél is figyelemreméltóbb, hogy a három kisemmizett ország, Észak-Macedónia, Albánia és Szerbia egy „kis Schengen” létrehozásán dolgozik (melybe esetleg Montenegrót is bevonnák). Ha ez megvalósul, akkor ez Koszovót kész tények elé állítja. Vagy egy zárvány lesz ebben az együttműködésben, vagy jelentősen változtat politikáján. Ezenkívül Bulgária geopolitikai helyzete is átértékelőik, hiszen többszöri akadályozás/tiltás után immár (legalábbis úgy tűnik) valóban meg fog épülni az a gázvezeték, amely áthalad a területén. Amíg az EU nem tud magával mit kezdeni, addig egy sor másik ország tud, és itt nem csak a fent említett nagyhatalmakra gondolok, hiszen Irán, Vietnám, Azerbajdzsán és Kazahsztán is nagy ütemben modernizálódik, a gazdag olajállamok pedig immár nemcsak gazdagok, hanem okosan be is fektetik tőkéjüket (és persze bután háborúznak egymással a síitáik és a szunnitáik, valamint szintén bután éppen a gazdag „olajállamok” nem akarják elfogadni Izrael létét).

Az USA a jelek szerint mély belső válságba süllyedt, a demokraták és a republikánusok egymással foglalkoznak, miközben ott is nő az államadósság. Ezalatt máshol friss tőke válik elérhetővé, Kína lecsap, és jó üzleteket köt. Sőt, a kínaiak már többekkel nem dollárban kereskednek, hanem renminbiben (jüanban), ezt tetőzi az is, hogy a Facebook tulajdonosa is egy virtuális pénz bevezetésén gondolkodik. 

Amit még mindig nem lehet tudni, az az, hogy Szerbia hogyan fogja halkabbra venni a Koszovóval való súlyos vitáit, a két fél hogyan fejezi be a viaskodását (erre Szerbiában egyébként Tomislav Nikolić elnöksége óta van forgatókönyv — egy Koszovóról szóló népszavazás). Az is nagy titok, hogyan fogja a politika és az egyház által Koszovóval kapcsolatban évtizedekig hiszterizált lakosság, „a magára hagyott sokaság” meghozni, megszavazni a majdani megoldást. Úgy látom, hogy a kormány a jólét kínálatával tudná enyhíteni a hiszterizáltságot, amire az utóbbi időben törekszik is. Elképzelhető, hogy Koszovó Totem és tabu jellege megváltozik, és racionális dialógus alakul ki róla. Sem a V4-ek, sem a Balkán országai nem akarnak kispadon ülni, eleget vártak, és talán még az előtt cselekszenek, hogy az EU rendbe tudja hozni magát.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)