Fáj. Kegyetlenül sajog. A hírhez ugyanis szinte ugyanazt a kommentárt fűzte az írott és az elektronikus sajtó — mindenki, az érintett állami tévét, a RTS-t kivéve. A kommentár pedig így hangzik: „A díjszabás eltörlésével pórul jártak mindazok a polgárok, akik lelkiismeretesen fizették a tv-adót.”

Pórul jártak? Lóvá tették őket, bepalizták, felültették, megvezették, jól átverték. S aki ezt megtette velük, az ráadásul nem egy kisstílű szélhámos. Hanem maga az állam. És ez bizony piszkosul fáj. Még akkor is (vagy éppen ezért?), ha/mert pontosan tudja: ő maga is ludas a dologban. Azzal, hogy hagyta. Hagyta. A lelkiismeretes polgárok kategóriájába akart tartozni — így lett belőle balfácán.

Néhány éve ő is hírlevelet kapott az interneten. Felhívást, hogy ne fizessük a tv-adót, mert az törvénytelen; hogy sem az államnak, sem az állami tévének nincs módja/eszköztára behajtani azokat a tévésarc címén be nem fizetett pénzeket, amelyeket a polgárok nem hajlandók fizetni. Elolvasta, az érvelés helyénvalónak tűnt, fontolgatta, hogy maga is megtagadja a befizetést.

Múlt az idő. Ennek az egyik ismerőse által kezdeményezett megmozdulásnak utóbb a közösségi portálon támogatói csoportja is alakult — így időről időre újabb bejegyzéseket olvashatott, melyek bátorítást adtak. De olyan hírek is érkeztek, hogy a RTS ennyi meg ennyi adósának küldte ki a felszólítást a be nem fizetett összeg törlesztésére, ellenkező esetben... Nem volt benne kurázsi. Hiába tudta, hogy Dél-Szerbiában nemcsak a tv-előfizetést, hanem az áramot sem „szokás” fizetni. Az egyik ismerőse mesélte: az ő szülőfalujában a lakosság többsége, a saját testvére sem fizeti a villanyszámlát — az öccse már 240 000 dinárral tartozik. Kétszáz negyvenezerrel — kilenc évvel ezelőtt! Neki, aki ezt az esetet ismerte, mégsem volt mersze megtenni. Hiába tévésarc, ő nem mert olyan adósságot felhalmozni, amelyet — ha lecsapnak rá, márpedig „amilyen a szerencséje” — nem lesz miből egy összegben kifizetnie. Hát így lett belőle a végén palimadár.

S hogy a sajgó sebre még egy kis sót is szórjon: nem állhatta meg, hogy ne nézzen utána egy-két adatnak. Nem lett volna szabad. Az egyik napilap szerint Szerbiában a 2 550 000 háztartásból mindössze 637 000 fizette rendszeresen a tv-előfizetési díjat. Az utóbbi hónapokban pedig (amint híre ment az előfizetés eltörlésének) ennek a két és félmillió háztartásnak már csak a 25%-a fizette be a havi 475 dinárt.

Az állami tévé adósságbehajtási kísérletének a statisztikája még fejbekólintóbb: az RTS mindössze 8400 esetben kezdeményezte az adósság behajtását bíróság útján, miközben az előfizetések címén tartozó adós háztartások száma meghaladta az 1,9 milliót.

Ennek a rendkívül kínos történetnek a végére tett most pontot az állam — megszüntette a tv-előfizetést mint olyat. Legalábbis egy időre. Egy kis pihenő következik, de aztán (balfácánok, figyelem!) 2016 januárjától majd megint fizetni kell — de annak már illeték lesz a neve.

Minden történetnek van tanulsága. Talán nem is csak egy, hanem több is. Ennek a történetnek az egyik tanulsága nyilván az volna, hogy a balfácánok soha és semmiből sem tanulnak. És a másik tanulság? Meg a többi?