Vranić Váradi Lívia nem tagadja, mindig is szeretett szerepelni, ez már gyermekkorában is megmutatkozott. Az óvodai, iskolai rendezvényeken is szavalt, műsorvezetőként is tevékenykedett. Az első mikrofonjára határozottan emlékszik, mely egy drótra szerelt, alufóliával beborított pingponglabda volt. A szabadkai gimnáziumi évek után Szegeden tanult, kommunikáció szakon végzett. Mivel szenvedélyes lokálpatrióta, számára nem volt kérdés, hogy az egyetem után hazatér. Magyarkanizsán az Info TV-ben dolgozik, valamint a városházán is szerteágazó feladatkört lát el. Aktív műsorvezető, a vajdasági magyarság ünnepein, közéleti eseményein gyakran ő a háziasszony.

* Az Info TV-ben mire törekszel az interjúk során? Milyen témák állnak hozzád közel?

— Kellő kíváncsisággal tudok a vendégem felé fordulni, mert arra törekszem, hogy beszélgetés alakuljon ki, nem szeretem a feszes kötöttséget, hogy van egy struktúra, és ahhoz kell tartanom magam. Havonta egyszer enyém a Nézőpont, úgy választok magamnak témákat, hogy a kultúrából, szociális védelemből hívok vendéget, de a sporttal is kacsintgatok, nagyon szívesen beszélgetek helyi közösségek elnökeivel, mert egy-egy falu életébe rajtuk keresztül tudunk betekinteni. Nem csak a jelen pillanat számít, egy-egy ilyen adás, amikor megnézik a nézők, az a pillanat elmúlik, viszont az a dokumentálási lehetőség, amely egy-egy sajtóorgánumnak a lehetősége és kötelezettsége, az mindennél többet ér. Ha visszatekintünk, igazolása lesz, hogy itt mindig éltek, mindig alkottak, mindig teremtettek valamit.

* A magyarkanizsai városházán is dolgozol. Mesélj a feladataidról!

— Amikor elhelyezkedtem a városházán 2005-ben, akkor a területem az oktatás, a kultúra és a sport volt. Az első napomtól kezdve a mindenkori polgármestertől kapott feladatok ellátása képezte a munkám gerincét. Ez így van most is, de volt néhány év, amikor protokollal és szociális védelemmel is foglalkoztam. Nagyon szerettem a szociális védelmet is, a lelkületem volt az, ami segített nekem azoknak a feladatoknak az ellátásában. Jelen pillanatban protokollal és tájékoztatással foglalkozom már jó néhány éve, ami tökéletesen megfelel a végzettségemnek, az igényeimnek. Nagyon hálás vagyok azért, hogy minden reggel örömmel megyek dolgozni, mindenkinek ezt kívánom. Nagyon összetett a feladatkör, nagyon jó, hogy olyan emberekre támaszkodhatom, akik magas színvonalon végzik a munkájukat. Ami a tájékoztatást illeti, fontosnak tartom, hogy már huszonegy éve dolgozva a városházán, sikerült valódi, a szó legnemesebb értelmében bizalmi viszonyt kiépítenem az újságírókkal, amiben minden ott indul ki, hogy ők számíthatnak rám feltétel nélkül, én számíthatok rájuk. Mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy az újságírói kérdésekre a lehető leggyorsabban tudjunk reagálni.

* A legjelentősebb, magyar vonatkozású rendezvényeken te vagy a háziasszony, a műsorvezető. Az érezhető, látható, hogy nemcsak nagy profizmussal végzed a munkád, hanem szeretettel és alázattal viszonyulsz az eseményhez, a közönséghez. Mi a titka a jó háziasszonynak?

– Nagyon örülök, hogy kimondtad a szót, hogy alázat. Ez egy szolgálat. Kell hozzá egy egészséges exhibicionizmus, valljuk be őszintén, műsorvezetőnek nem megy egy introvertált ember, de nagyon fontos megtartani azt az egyensúlyt, azt a határt, hogy öncélú soha nem lehetek. Szeretek szerepelni, ezt nem is szégyellem bevallani, szeretem, ha figyelnek rám, mert tudom, hogy azzal, amit csinálok, célt szolgálok. Milyen célt? Amit a rendezvény szervezője kitalált a fejében. Mi az, amit közvetíteni szeretnének. Én egy eszköz vagyok abban, hogy ez a lehető legjobban megvalósuljon. Valóban szolgálatot teljesítek. A protokoll is ugyanez a szolgálat. A protokollnál a háttérben kell lennem. Amikor az ember műsorvezető, úgy tűnik, rajta van a fókusz, de meggyőződésem, hogy nem én vagyok a legfontosabb szereplője a rendezvénynek, hanem az a fontos, hogy megvalósuljon a cél.

Forrás: Vranić Váradi Lívia fotóarchivumából

* Szép pillanatból pedig sok van.

– Nagyon sok. Megkérdezték tőlem múltkor, vajon azok-e a legjelentősebb rendezvények számomra, amikor államfőknek vezetek műsort. Mondtam, hogy nem, mert amikor államfő jelenlétében zajlik egy program, akkor a műsorvezető feladata a moderálásra szűkül, akkor nem tudom teljesen megcsillogtatni minden tudásomat, ezért például nagyon szeretem a magyar kultúra napi rendezvényt, nem elvitatva a többi fontosságát. Akkor megírják nekem a műsorvezetői szövegeket, az esetek többségében én írom. Gyakorolom felolvasni és előadni a kész szöveget. Úgy érzem, a felolvasás már nem az én színvonalam, elő kell adnom. Ez teremti meg számomra a lehetőséget, hogy kapcsolatba lépjek a közönséggel. Ha felnézel, kapcsolatba tudsz lépni a közönséggel. Egy élő szituációt tudsz megteremteni, amiben nem egy munkavégző vagy, aki felolvassa a kapott szöveget. Az izgalmam akkor kezd el nőni, amikor elkezdek sminkelni otthon, van lámpalázam, nagyon szívkalapálósan mondom el az első felvezetőszöveget, különösen a fontos, jelentős rendezvényeknél. De elmúlik ez a nagy fokú izgalom, amikor az első megszólalásomnak vége.

* Hogyan viszonyulsz a szeretethez, amit a rendezvényeken kapsz, ahhoz, hogy van, aki téged tekint példaképnek?

– Bárki nevében beszélhetek, aki nyilvános szerepléssel foglalkozik, vagy közszereplő, hogy borzasztóan fontos a visszajelzés. Nagyon sokat jelent a szakmában és az életünkben, ha valaki veszi a fáradságot, és egy vállveregetés erejéig azt mondja, jó volt. Ez új töltetet ad a következő feladathoz. Enélkül nem is tudnék működni. Nagyon fontos szabálynak tartom az életemben, hogy önazonos szeretnék lenni. Vranić Váradi Líviából egy van, ha valakinek ez a stílus tetszik, akkor hív engem műsort vezetni, akinek nem felel meg ez a stílus, akkor nem hív engem. Évi 60-70 alkalommal állok színpadon műsorvezetőként.

* A családi élettel hogyan lehet ezt a nagyon pörgős munkát összehozni?

– Nem egykönnyen. Van egy tizenkilenc éves fiunk és egy tizennégy éves lányunk, most már egyre könnyebb, de amikor kicsik voltak, nagyon sokat segítettek a nagyszülők. Azt kell hogy mondjam, önálló gyerekeim vannak. Sokat voltak egyedül. Én egyébként klasszikus értelemben vett vidéki háziasszony vagyok, és különösen nehéz egyensúlyozni. Úgy érzem, hogy még bírom, még tudok teljesíteni, nem megy egyik a másik kárára. Az egyensúlyt még szerintem egész jól meg tudom tartani.