- Horváth Zsolt fotója

Azt mondják, népszerűség tekintetében - dr. Szeli István akadémikuson kívül - senki sincsen, aki a Guelmino házaspárral vetélkedhetne Zentán. Szinte felsorolni is nehéz, mi mindent tettek s tesznek még ma is önzetlenül a közvetlen s a tágabb közösségükért. A Tanár úr a nyolcvanötödik évét tapossa, de még mindig szálfaegyenes tartású, s fürge, mint a csík, tele munkakedvvel, tervvel, a nyolcvanadikban járó, kislányos mosolyú Vali néni nemkülönben, aki amellett, hogy aktív képzőművész, még ahhoz is talál magában erőt, hogy hetekig gondozza a Belgrádban élő két dédunokáját, s nem kis ámulattal hallom: nem restek naponta felkeresni s ellátni - ,,amennyire lehet - néhány jó szóval, bevásárlószatyorral azokat a rokonaikat, barátaikat is, akik rászorulnak a segítségükre. Hogy mi tartja meg az embert ilyen fiatalosnak? A természetjárás. A sok mozgás. Fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Az ő életük mindig is mozgalmas volt, s természetközelben zajlott. A biológia és vegytan szakos János bátyánk, hacsak tehette, kint bóklászott télen-nyáron a Tisza-parti mezőkön, erdőkben az itt honos növények és állatok után kutatva, s nemcsak hogy tudományos megfigyeléseket végzett, hanem ellátta gombával, gyógynövénnyel a fél várost, a ,,rajztanár felesége pedig vázlatfüzettel a kezében örömmel követte őt. S mindig valami újjal, meglepetéssel szolgáltak. Néhány éve pl. Guelmino Sándor adott elsőnek hírt a kínai kagylók érkezéséről, amelyek lárvái az idetelepített növényevő halak ivadékainak az uszonyán jutottak el hozzánk. Magyarországi tudományos körök az ő éber szemének köszönhetik az élővilág néhány ritka faja itteni lelőhelyének a felfedezését, a rádióhallgatók és újságolvasók pedig a sajátosan ízes stílusban írt - több ezerre tehető - természetnépszerűsítő és -védő meg egyéb beszámolót, tudományos közleményt, tanulmányt, melyek témája ,,a csillagos égtől a Tisza fenekéig terjed, a kiváló tankönyvfordításokat, a mintegy száz lexikoni szócikket, a nagyszerű fotókat, a precíz, természethű rajzokat, kiváló fényképeket - ottjártamkor nagy élvezettel szemléltem pl. egy népszerű tudományos kiadványban megjelent fotóját a zentai Papp Péterék nappali szobájának a csillárján fészkelő s költő fecskepárról -, s örömmel hallom évente, hogy ő a fő szakértője és népszerűsítője a messze földön híres Tisza-virágzásnak, ezenfelül pedig féltő kíváncsisággal nyomon követi, a szívén viseli volt diákjainak sorsát, hiszen nem mindegy, hogy az itteni magyarság milyen értelmiségi szakembereket tudhat a magáénak. De beszéljenek inkább ők maguk.
János: - Az anyám tanítónő, az apám építész volt. Egyszerű körülmények között, az Alvégen nevelkedtem, földművescsaládok között, azokkal a gyerekekkel barátkoztam, velük járkáltam a szabad földön, ürgét lestünk, sok minden érdekeset csináltunk, aztán a szegedi főiskolán biológiát hallgattam a legtöbbet, s ugye, amikor bedolgozza magát az ember a szakmába, egyszer csak elkapja a kutatási láz...
Azt tudom, hogy szeretnek és tisztelnek a volt diákjaim. Talán azért, mert én nem a könyvet tanítottam, hanem a természetet. Amikor heti három órám volt, kértem, hogy kettőt kapcsoljanak össze, és valahol kint a szabadban találkoztunk a gyerekekkel... Szeretik is mind a természetet. A sors rendkívüli adományának tartom, hogy miután visszajöttem az angol hadifogságból, 46-ban, kineveztek a Bolyai Farkas Gimnázium tanárává. Olyan szakemberek, későbbi közéleti személyiségek kerültek ki onnan, mint dr. Bori Imre, a legkiválóbb tanuló, dr. Burány Béla, dr. Sípos Pál, dr. Bálint János, dr. Gyetvai Lajos, dr. Szecsei Mihály, hogy ne soroljam tovább. Én a vegytan tanításában is arra törekedtem, hogy ne adathalmazokkal tömjem meg a fejeket, hanem a logikai gondolkodást fejlesszem, s úgy érzem, hogy az én gyerekeim megértették azt, amit tanítottam.
- Az ilyen életmódhoz egy megértő feleség is kellett...
János: - Ez szerencsére megvolt nekem. Jövőre leszünk hatvanéves házasok. Az bizony nagyon fontos, hogy a házastársak megbecsüljék egymás munkáját.
A húgom barátnője volt. Együtt jártak tanítóképzőbe. S aztán egyre gyakrabban és gyakrabban mentünk hozzájuk látogatóba Becsére... Házasság lett a vége.
Valéria: - Hamarosan megszületett a lányunk, s vele meg a nagymamával utaztunk Újvidékre vizsgázni magánúton a főiskolán: én a képzőművészetin, a férjem pedig a sajátján, mivel a háború miatt nagyon ,,zűrös"-re sikeredett az iskoláztatásunk. Amint diplomáztam, Karlavaris tanár úrral együtt kidolgoztuk az új képzőművészeti tantervet, amely már nem a természet utáni ,,realista rajzolásra, hanem a gyerekek kreativitására helyezi a hangsúlyt. Aztán részt vettem az akkor megalakult zentai művésztelep munkájában - a férjem volt az első és a legjobb kritikusom -, szakelőadásokat tartottam országszerte, külföldi tanulmányutakra mentem, kiállításaim voltak, közben még egy lányunk született, aki most Kanadában él, a nővére pedig vegyészmérnök Belgrádban. Az unokáinkkal együtt imádják a szülőhelyüket, a folyót, amikor csak tehetik, hazajönnek. Van egy kis kunyhónk a Tisza-parton, néhány évvel ezelőtt még egész napokat töltöttünk ott, nagyokat úsztunk, csak aludni jártunk haza.
- A gyerekek mit örököltek a szüleiktől?
János: - Talán a becsületes, szorgalmas viszonyulást a munkához.
Valéria: - Azt találtam egyszer mondani az unokáknak, hogy sajnálom: nem tudtunk annyit nyújtani nekik anyagiakban, amennyit szerettünk volna - igaz, mi nem kaptunk soha ösztöndíjat a lányaink iskoláztatásához -, mire az unokám megjegyezte: amit nevelésben nyújtottatok nekünk, az sokkal többet ér. És ez jólesett.
Borsmenta, kakukkfű, cickafark, kamilla, csipkebogyó, szeder- és málnalevél szárad, illatozik a szekrény tetején, az ebből készült teát fogyasztják legszívesebben a vendégek, akikből pedig naponta bőven akad a Guelmino-házban, kezdve Vali néni kézimunkázó csoportjának tagjaitól a széleskörű rokonságig, volt tanítványokig. A gyógynövény viszont egyre kevesebb. Mert befellegzett a juhászatnak, tudom meg. Azelőtt ugyanis a három nagy nyáj mindennap végigment a mezőkön, mindent lelegelt, ami számára értékes volt, de trágyázott is közben, termett a gomba is, a gyógynövény is, most fejmagasságnyi a gaz, elnyom mindent. János bátyánk az idén a gyűjtés helyett kénytelen az íróasztali munkával beérni, tankönyvfordítás még mindig bőven akad. Meg bosszankodás a szerzők gyakori melléfogásai miatt, amelyeket nem hajlandó ,,lefordítani.
Vajon boldog emberek-e ebben a világban?
János: - Amennyire lehet, megelégedettek vagyunk a mi életkörnyezetünkben. De nagyon fájlaljuk azt - mint zentaiak -, hogy gazdaságilag teljesen tönkrement a város. Nincs elég ujjam a kezemen, hogy összeszámoljam, hány gyárunk nem működik. Munka nélkül maradtak az emberek, nincs a városnak jövedelme, mert az adó főleg Belgrádba folyik el.
Én úgy tartom, hogy addig érdemes élni, amíg van valami célunk. Amit szeretnénk megvalósítani. Most például olyan anyagokat készítek elő, amelyek Zenta monográfiájának a második kötetében jelenhetnek majd meg. Az első kötetben az itteni élővilágnak csak az alapjait érinthettem ugyanis. Az embert az is boldoggá teszi, ha látja, hogy a gyerekei boldogulnak. Nekem az is boldogság, ha nyomon követhetem a gyerekeim s a tanulóim életét... Most már mindenkinek az osztályfőnöke lettem, a kollégáim mind-mind elmentek már.
Őket viszont Isten tartsa meg közöttünk erőben, egészségben, éljenek még sokáig - míg a Tisza vize nem ér bokáig!