„Azon dolgozom, hogy a filmjeimben megvilágítsam Vajdaság múltját, jelenét, jövőjét”
Fehér Márta
2021.10.08.
LXXVI. évf. 40. szám
„Azon dolgozom, hogy a filmjeimben megvilágítsam Vajdaság múltját, jelenét, jövőjét”

Október 13-án a vajdasági magyar mozgókép napját ünnepeljük. Interjúnk Lavro Ferenc újvidéki származású, Budapesten élő rendezővel, forgatókönyvíróval, operatőrrel és színésszel készült, aki a Vajdaság kincsének őrzői című, dr. Burány Béla és Bodor Anikó munkásságát feldolgozó, valamint a Szöllősy Vágó házaspár életútját bemutató filmjével különdíjas lett a zentai Mementó — Rendszerváltó Filmek Fesztiválján.

* Mikor és hogyan csöppent a film, a filmezés világába? Színészből lett rendező, vagy a Nemes Gyula 2016-ban bemutatott Zero című magyar—cseh—német játékfilmjében vállalt szerepe kitérő, kalandozás volt?

— A film és a filmezés világába úgy csöppentem bele, hogy 1998-ban beiratkoztam az újvidéki Művészeti Akadémián a filmes-színházi rendezői szakra, majd befejeztem. Rengeteg nagyon jó alkotó és alkotás van, persze vannak olyanok, amelyek meghatározóak, de az az igazság, hogy hála istennek el vagyunk kényeztetve, nagyon jó filmeket csinálnak az emberek a világban. Évente van négy-öt olyan, amely szerintem mérföldkő. Nem gondolom, hogy fel kellene sorolni az alkotókat, mert abban hiszek, hogy mindenki csinál jó filmet és rosszat is. A bálványokban pedig nem hiszek. A színészet végigkísérte és végigkíséri az életemet, hétéves korom óta játszom ilyen vagy olyan módon, aztán úgy hozta a sors, hogy nem színművészetet végeztem, hanem rendezést. Ilyen szempontból a Zero nem kitérő kalandozás volt, hanem egy teljesen logikus felkérés. Volt ezenkívül még sok, a kis szerepek találnak meg engem, mint amilyen a szerb gyilkos vagy a Zeróban a kalandor, a gerilla, az orosz tisztek tömkelege…


Fotó: Pannon RTV

* Milyen témák és formák érdeklik? Egyáltalán a filmkészítés milyen lehetőségeket ad, hatnak-e az évfordulók, az ebből adódó pályázati lehetőségek az alkotói szabadságra? Gondolom, az 1956 a Vajdaságban, illetve a vajdasági Petőfi-brigádról szóló A brigád egy-egy ilyen alkalomból született, de mi a helyzet A megtartó atyával — Utasi Jenő tóthfalusi plébános portréjával, a Sziasztok!-kal vagy a zentai Mementó — Rendszerváltó Filmek Fesztiválján különdíjas filmjével, a Vajdaság kincsének őrzőivel?

— Dokumentarista vagyok, illetve most életemnek ebben a szakaszában ezzel foglalkozom, de természetesen játékfilmekre is vágyom — hogy ez tévé- vagy mozifilm, mindegy. Szeretem a filmet, és szerencsére most úgy állunk és ott tartunk, hogy több témám van, mint amennyi pénzt meg tudok pályázni a filmek megvalósítására. Vajdasági vagyok, Újvidéken születtem, és 2004 óta élek Budapesten. Ebben a két országban majdnem azonosak a lehetőségek, melyek abban merülnek ki, hogy állami eszközökre kell pályázni. Úgy érzem, Magyarországon ez egy picit rendezettebb, és kevésbé ad hoc jellegű, mint jelenleg Szerbiában, ám lehet, hogy nem látok bele egészen pontosan a szerb pályáztatásba. Hogy hatnak-e az évfordulók, az ebből adódó pályázati lehetőségek az alkotói szabadságra? Hát miért tennék? Ha az ember valamit el akar mondani, akkor mondja el, ha pedig nincs mit mondania, akkor nem kell pályázni. Nyilvánvaló, hogy vannak fontos évfordulók, és ha az embernek van egy erős személyes késztetése, hogy filmet készítsen arra az évfordulóra, akkor pályáznia kell, ha pedig nincs, akkor egy másik pályázatot kell kivárnia. Nem érzem azt, hogy az alkotói szabadságom bármilyen módon csorbulna. Az 1956 a Vajdaságban valóban egy pályázati kiírás eredményeként született meg, de azt gondolom, hogy hihetetlenül izgalmas és érdekes, mert ez a téma eddig még nem volt feldolgozva, és valami teljesen újat tud mutatni a nézőknek. Végtelenül sajnálom, hogy a pályázati kiírás része volt, hogy csak a budapesti Terror Háza Múzeumban lehet megtekinteni a filmet, ott lehet a videótárból kikeresni, és ilyen módon megnézni. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire sajnálom, hogy ezt nem tudom megmutatni a nagyközönségnek. A brigáddal egy általános történelmifilm-pályázaton nyertem, A megtartó atyával szintúgy, a Sziasztok! viszont egy karanténfilm, egy no budget alkotás, melyet itthon készítettünk a karantén idején a családommal. A Vajdaság kincsének őrzői pedig nem valósulhatott volna meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet óriási segítsége nélkül.

* Nyilvánvalóan személyes indíttatásai is vannak ezeknek a filmeknek. Meséljen erről.

— Azt gondolom, ha nincs személyes indíttatása az embernek, akkor kár alkotói filmet csinálnia, akkor valahol máshol kell elhelyezkednie. Természetesen sorolhatnám, hogy melyik filmmel milyen kapcsolatban vagyok, de mivel az talán hosszas lenne, és nem túl érdekes, akkor inkább egy általános személyes kapcsolatot fogok mondani: én egy vajdasági ember vagyok, és nagyon szeretném, ha Vajdaság a filmművészetben megkapná azt a helyet, amelyet szerintem megérdemel. Azon dolgozom, hogy a filmjeimben megvilágítsam Vajdaság múltját, jelenét, jövőjét, és nagyon-nagyon remélem, hogy néhány játékfilmet is tudok rendezni, melyek ugyancsak Vajdaságról és a vajdasági emberekről fognak szólni.


Fotó: Keczeli Gábor

* Állandó stábbal dolgozik? Zárt-e a (vajdasági) magyar filmesek köre? Milyenek az érvényesülési lehetőségek?

Amennyire csak lehet, megpróbálok állandó stábbal dolgozni, mégpedig azért, mert van egy kis csapatom, mellyel nagyon gyorsan és jól tudunk együttműködni, nem kell az ábécét mindig az á-nál kezdeni, hanem egymás tekintetéből megértjük egymást, és olvassuk egymás gondolatait. Persze ez nem egy zárt kör vagy csoport. Új arcokkal is szeretek dolgozni, szeretem kipróbálni az új embereket — most éppen vágót keresek. És hogy zárt-e a filmesek köre? Igen, meglehetősen zárt. Én a 2000-es évek legelején fejeztem be az iskolámat, és érkeztem meg Budapestre, ahol vagy tizenöt évet azzal töltöttem, hogy különböző pozíciókban dolgoztam, jellemzően mint felvételvezető vagy mint első asszisztens magyar és nemzetközi filmekben, hogy „bedolgozzam” magam a szakmába, és hogy megtanuljam a filmkészítés azon részeit, amelyeket az iskolában különböző okoknál fogva nem lehetett. Megtapasztaltam, hogy ez egy zárt kör, és azt is el lehet mondani, hogy ez Lavro Ferinek nem tetszik. Én mindig megpróbálok nyitni, nagyon szeretem a lendületet, az energiát, az erőt, azt, hogy aki jó, az jó. Én a csapatommal ilyen vagyok, ám arról, hogy milyen maga a szakma, sajnos nem tehetek. Ez egy farkasszakma, nagyon nehéz érvényesülni, sokat kell dolgozni, hogy az ember filmet kapjon, és jó filmeket kell csinálni, hogy nyerjenek a fesztiválokon, és odafigyeljenek rá, s akkor sem biztos, hogy a következő pályázaton is nyer az ember. Folyamatosan kell dolgozni, és állandóan pályázni — és állandóan reménykedni. Ebben a szakmában soha semmi sem biztos. És mivel ez nem Hollywood, nem beszélhetünk akkora gázsikról, amelyek az embert több évre ellátják. Azzal szoktunk viccelődni, hogy az átlagfizetésünk a gyorséttermi fizetés fele. Nagyon kell szeretni ezt a szakmát, hogy az ember tudja csinálni — vagy egy olajsejk fia kell hogy legyen.

* Mi vezette el Vajdaságból Budapestre? A felesége, Lavro-Gazdag Olga szintén vajdasági — oromhegyesi —, és ugyancsak filmes, A brigádot közösen készítették. Hol élnek, dolgoznak, milyen gyakran járnak haza?

— Annak, hogy Budapestre jöttem, van egy személyes és egy szakmai szála is. Amikor a 2000-es évek elején hazajöttem Koszovóról, utána rövidesen lelőtték Zoran Đinđićet, és rájöttem arra, amit valójában addig is tudtam, hogy Újvidék nem egy filmesközpont, és lehet választani Belgrád vagy Budapest között. Akkor a személyes szálakat is összeszámolván úgy döntöttem, hogy Budapestre fogok költözni. Azóta itt élek és dolgozom. A feleségem a legközelebbi munkatársam, nemcsak A brigádban dolgoztunk együtt, hanem az 1956-ban, A megtartó atyában és a Sziasztok!-ban is, a Vajdaság kincsének őrzőiben pedig a társrendezőm volt. Olga egyébként a TV2-ben dolgozott a gyermekeink születése előtt, mint újságíró-szerkesztő, azóta pedig együtt készítjük a filmjeinket. Nem olyan gyakran járunk haza, mint amilyen sűrűn szeretnénk vagy jólesne, sajnos a COVID rányomta bélyegét az elmúlt két évre, mind a hazajárás tekintetében, mind szakmai ügyekben.

* Mivel készül az idei vajdasági magyar mozgókép napjára?

— Iván Attila volt olyan kedves, hogy meghívta a Vajdaság kincsének őrzői című dokumentumfilmünket, úgyhogy ezt lehet majd látni a rendezvényen.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..