Egy punkkoncertet destrukciós mérnökszínházi formában. Ha csak értetlenül pislognak a műfaji meghatározás után, jól teszik, hiszen nem mindennapi csapatról és előadásról van szó.

Az AKHE társulatát először a Desiré Fesztiválon láttam, és már akkor lenyűgözött a Mr Carmen című előadásával, hiszen megannyi ötlet, kreativitás volt abban az egy-másfél órában, hogy néhány alkotó ennek már a felével is boldog lenne. Az alkotók ezúttal a Plug’n’Play 2 című előadásukkal érkeztek. A színházba lépve madzagokon lógó citromok, furcsa gépezetek, egy nagy vászon és egy dobos (Denis Antonov) fogadott bennünket, majd megjelent a két nagy szakállú főszereplő is (Maksim Isaev és Pavel Semchenko), egy furcsa, pirosba öltözött és a fején szárnyakat viselő lény, aki az előadás alatt végig kamerázta a történéseket, s ezzel azoknak aktív részvevőjévé vált. Mellette állt még egy operatőr, ám ő nem volt annyira látványos, így öten játszottak a színpadon, az említett színészek, valamint Nick Khamov és Gerge Mamatov.

Alexandr Chernetski felvétele

Oroszul szólnak hozzánk, a publikumhoz, hogy legyünk kedvesek szórakozni, ha úgy érezzük, táncoljunk, a mobiltelefont nehogy lehalkítsuk, sőt, készítsünk vele képeket és videofelvételeket, ha lehet, akkor a vakut is használva. (Nagyon punk! :)) S ezután elkezdődött ez az előadásnak nevezett őrület egy táncra hívó ritmusú zenére. Barátaink koktélt készítenek, fúrnak-faragnak, a jeget saját testükön, zsebeikben törik szét, a citromot egy óriáskéssel darabolják. Ahogy vagdosnak, lassan a ruhák is lekerülnek, s kivillan az ing alól két lefelé lógó műanyag üveg, belőle joghurtot facsarnak, majd lekerül a nadrág is, s a két láb között egy fél oldalszalonna lóg, azt nyesegetik egy hatalmas késsel. Magukból adnak nekünk, majdhogynem szó szerint. Varázsolnak, mi pedig izgulunk, hogy az asztalra állított székről le ne essen a fél lábon álló, óriási, orosz barátunk, hiszen mellette egy deszka van, melyből szögek állnak kifelé. A cipőjét is meglékeli egyikük, belőle sárga festéket facsar a színpadra. Karaoke show zajlik a másik sarokban, egy madzagon mi húzzuk a WC-papír-gurigára írt szöveget.

Valószínűleg igencsak piromániásak a performereink, hiszen a tűz mint elem folyamatosan megjelenik: hol az ujjaikat gyújtják meg egy égő folyadék segítségével, hol petárdákat szurkálnak az élelmiszerekbe, s azt gyújtogatják. Mögöttük egy vászon, melyre hol egyikük, hol másikuk fest, az előadás végére pedig elkészül az alkotás, melyre megindítják a licitációt. És sikerül megnyernem. Jó helye lesz a nappalimban. Egy egész falat beborító műről van szó, néhány évig majd nem kell festeni. Az előadás végén egyébként nem csak a festményt vihettem haza, hiszen megkóstolhattuk a felszeletelt szalonnát s a koktélt is, mely első látásra igen undorítónak hatott, merthogy volt benne tej, jég, citrom és abszint, ám az első korty után rá kellett jönnünk, hogy nagyon jó az íze. Megint igaznak bizonyult a ne ítélj elsőre! elve.

Cirkuszban voltunk, és punkkoncerten, egy performance-on, egy élő festőszeánszon, egy estélyen, egy posztindusztriális kabarén, ahogy ők fogalmaznak. És jól éreztük magunkat. Ettünk-ittunk, mulattunk, vásároltunk.