— Az idősebb olvasók talán még emlékeznek azokra a vándormesterekre, akik gyalog, a hátukon levő puttonyban üveglemezekkel, szerszámmal járták a falvakat, a tanyavidéket — kezdi történetét a még mindig életerős, határozott férfi. — Hangosan, énekelve kínálták szolgáltatásukat, és ha volt rá igény, rövid idő alatt új üveget varázsoltak a parányi ablakokba. Ezeket a mestereket egyszerűen csak üveges tótoknak hívták, pedig sokan közülük nem is voltak tótok, sőt talán azt sem tudták, hogy létezik ilyen nemzetiség. Ilyen üveges volt az én apám is.

Egy Temerin környéki tanyán éltünk. Kisgyerek voltam ugyan, de most is pontosan emlékszem a hétfőkre, amikor anyám tiszta alsóneműt, egy kerek cipót és egy jókora darab szalonnát tett apám puttonyába, az üveglapok mellé. Tudta ő is, hogy annyi nem elég egy hétre, de úgy számolta, apám keres annyit a hét elején, hogy a többi napra is jusson ételre. Rendszerint szombaton, késő este tért haza. Ha jó volt a hét, akkor üres puttonnyal és kövér pénztárcával érkezett, ha nem, akkor fáradtan, lassan engedte le a konyha mázolt földjére a táskáját, és ilyenkor papírba csomagolt selyemcukrot sem hozott nekem. Magam sem értem, miért, de olyan büszke vagyok rá ma is, mintha földesúr lett volna.

Tízéves koromban halt meg az anyám. Ekkor apám öccsének a családjához kerültem. A nagybácsimnak három gyereke volt. Apámmal csak a hétvégeket, pontosabban a vasárnapokat töltöttem együtt. Habár sosem éltünk igazi családi életet — hiszen apa alig volt otthon —, nagyon sokat szenvedtem az elveszített biztonságérzet miatt és a szüleim szeretete nélkül. Mert ha az apám szombatonként hazajött, elvitt ugyan a házunkba, együtt töltöttük a vasárnapot, de hétfőn kora reggel mindig elfogott a sírás, ha láttam, hogy egyedül csomagolja össze az elemózsiáját. Semminek sem volt többé igazán lelke... Így nőttem fel, és noha a nagybácsimék nem voltak velem gorombák, mindig is éreztem, hogy én vagyok a felesleges ötödik kerék. Az általános iskola befejezése után apám azt mondta, szeretné, ha középiskolába iratkoznék, és mesterséget tanulnék. Az asztalos szakmát választottam, és meg is szereztem a mesterlevelet. Az apám ekkor azt mondta, nyissunk egy kis üvegező boltot, neki már úgyis nehezére esik a terepen való munka, inkább nekem segít bejáratni az üzletet. Így is lett.

Bevonulni készültem, amikor apám megbetegedett. Ekkor mondta el, hogy a horgosi tanyavilágban van egy lánya, miközben ugyanis járta a vidéket, összemelegedett egy férjes, gyermektelen asszonnyal. A nő nem mert elválni a párjától, mert az egy részeges, agresszív ember volt. Apám eleinte csak sajnálta, majd megszerette az asszonyt, és született egy lányuk. Hogy ki az apa, arról csak ők ketten tudtak, és noha apám özvegyként megnősülhetett volna, az asszony nem akart elválni. A nőt később agyonverték — állítólag a férje, habár ez sosem derült ki. Amikor apám hírt kapott a történtekről, a kislány már nem volt a tanyán, és a nyomára sem bukkant soha, ezért arra kért, próbáljam megtalálni a testvéremet, és ha szükséges, vegyem a védőszárnyaim alá. Nyugodtan halt meg, mert tudta, betartom az adott szavamat. Leszolgáltam a katonaságot, és a leszerelésem után megkezdtem a kutatást, de sokáig én sem akadtam a húgom nyomára.

Majdnem elfelejtettem megemlíteni, pedig fontos, hogy apám nyakán volt egy nagyobb, babszem formájú anyajegy, melyet kiskoromban sokszor próbáltam lekaparni, ő pedig eközben jókat nevetett, mert csiklandoztam. Éppen az egyik bácskai plébánián jártam, amikor bejött az irodába egy asszony és egy tizenöt év körüli lány — a bérmálkozását akarták bejelenteni. Elállt a lélegzetem, amikor a kislány nyakán megláttam az apáméhoz igencsak hasonlító anyajegyet. Tőlük semmit sem akartam kérdezni, de amikor elmentek, a paptól mindent megtudakoltam. Ő mondta el, hogy az asszony a csatorna melletti nádasban talált rá az ötéves kislányra, aki keservesen sírdogálva hívta az anyját. Örökbe fogadták, igaz, a folyamat hosszadalmas volt, mert nehezen derült ki, hogy ki is ő egyáltalán, és hogyan került oda. A nyomok végül egy férfihoz vezettek, aki beismerte, ő hagyta a nádasban a kislányt, mert azt gyanította, hogy az nem az ő gyereke. Úgy gondolta, valaki majd megtalálja és magához veszi...

A hallottak után már csak arra volt szükség, hogy a házaspárnak — és mindenekelőtt a kislánynak — elmondjam, hogy ő a testvérem. Csak azt nem tudtam, hogyan kezdjek neki az egésznek. Szerencsére a menyasszonyom bátrabb volt — eljött velem, és ő beszélt helyettem. Így lettünk egy család. Az egymásra találásunk óta csaknem negyven év telt el. A húgom férjhez ment, neki három, nekem két gyerekem van. A temerini tanyát megtartottuk, és nyáron legalább tíz napot töltünk ott együtt. A környéken ilyenkor csak annyit mondanak, hogy az üveges tót fia meg a családja jött haza...