A zsidók ezt az ünnepet niszán hónap 14-én, az első tavaszi holdtölte napján ülték. Niszán 15-étől el kellett tüntetni a házakból minden kovászos kenyeret, és egy héten át csak kovásztalan kerülhetett az asztalra. Az ünnep középpontjában a húsvéti pászkabárány elfogyasztása állt. Ez az Egyiptomból való kivonulásnak az emléknapja. A zsidók Egyiptomban ülték meg az első pászkát, mely egybeesett a „tizedik csapással”. A helyi viszonyok ismerete alapján Kr. u. 63-ban kb. 18 000-re tehető a lemészárolt bárányok száma. Az ünnep törvénye szerint egy bárány elfogyasztásához tíz-húsz fő alkothatott asztalközösséget. Jeruzsálem lakosságát is hozzászámolva úgy számítják, hogy a pászka ünnepén kb. 150 000 ember lehetett jelen. Jézus is maga köré gyűjtötte az asztalközösségét, és csütörtök délelőtt két tanítványát azzal bízta meg, hogy készítsék elő a húsvéti vacsorát. A pontos helyszínt nem adta meg. Történetkritikusok szerint azért nem, mert akkor már ismeretes volt előtte az árulója kiléte, és legalább az utolsó vacsorát szerette volna nyugalomban elkölteni a tanítványaival. A két megbízottnak azonban félreismerhetetlen jelet adott a helyet illetőleg.

„A városba menve találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Menjetek utána abba a házba, ahová bemegy” (Lk. 22,10). A vizet vivő férfi akkoriban furcsa jelenség volt, mivel a vízhordás az asszonyok dolga volt. Mindmáig hiába keresünk támpontot az evangéliumokból a terem pontos helyét illetően. Egy nemrég feltárt nagyon régi kőlépcső a Siloe tava mellől a Felsőváros nyugati részébe vezet, ahol jelenleg az utolsó vacsora termét tiszteljük. Ez a kőlépcső lehet az út, ahol a tanítványok a vizeskorsót vivő embert követték. De sajnos ezt a legrégebbi hagyomány adatai nem támasztják alá. A pontos helynek az úgynevezett Sion-templomot tekintik.

Lukács evangélista említi a „nagy emeleti termet”, amiből némelyek arra következtettek, hogy egy római házról volt szó, római fekvőszékekkel és felszereléssel. Csütörtök estére Jézus a tanítványaival együtt megérkezett erre a számunkra ismeretlen helyre. Köztük volt az áruló is. A vacsora kezdetekor a házigazda elmondta az első kehelyáldást, majd az asztalra került a kovásztalan kenyér és a zöldsaláta. A házigazda, miután kezet mosott, hálaimát mondott, megkóstolta az ételt, majd szétosztotta az asztalnál ülők között. Ezután következett a sült bárány, közben megtöltötték a második kelyhet, és a ház ura röviden elmagyarázta az ünnep jelentését.

Zsoltárokat énekeltek, ismét kezet mostak, majd elfogyasztották a bárányt. A harmadik kehelynél adtak hálát a lakomáért. A negyedik kehellyel ért véget a vacsora. Jézus is pontosan ezek alapján ülte meg tanítványaival az utolsó vacsorát. Az evangélisták ezt nem írták le részletesen, hiszen akkoriban mindez köztudomású volt. A szokatlan dolgokat azonban lejegyezték: Jézus halálának emlékezetére a kenyeret és a bort testévé és vérévé változtatta, majd átadta a tanítványainak — az eucharisztia megünneplése ezért több puszta „testvéri lakománál”.

A vacsora után levette a ruhája felső részét, és maga elé kötött egy vászonkendőt. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd sorra megmosta és a derekára kötött kendővel megtörölte a tanítványai lábát. A lábmosás közben mondta el, hogy valaki az asztaltársaságból hamarosan el fogja árulni. Miután Júdás megbizonyosodott, hogy Jézus hol fogja tölteni az éjszakát, elhagyta a társaságot. Árulása abban állt, hogy megmutatta a zsidó hatóságoknak a helyet, ahol a legkisebb feltűnéssel és csődülettel foghatják el a Mestert. Az apostol árulása érthetetlen titok marad, még a vérdíj sem ad rá magyarázatot. Ha csak a pénz vezérelte volna, már előbb is megszökhetett volna a nála lévő erszénnyel. Talán csalódott Jézusban, mert más messiási elképzelései voltak. Esetleg egy úgynevezett harcos messiást várt, aki karddal és erőszakkal űzte volna ki a rómaiakat.

Az utolsó vacsora fontos történése még a szeretetparancs is, mely mint Jézus végren jelenik meg: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymás iránt” (Jn. 13,34—35.).