Az utaknak kereszteződniük kell
Perisity Irma
2021.11.19.
LXXVI. évf. 46. szám
Az utaknak kereszteződniük kell

Negyven év körüli, egy kissé megviselt külsejű asszony kopogtat kitartóan a bejárati ajtón. Kiderül, engem keres, és röstellkedve kér bocsánatot a zavarásért.

— Nincs olyan közeli barátnőm, akivel beszélgethetnék, de most annyira hiányzik egy türelmes hallgatóság, hogy a házinénim javaslatára magához fordultam. Azt állította, maga biztosan meghallgat, akármi nyomja is a szívemet — mondja szinte egy szuszra. — Életemben nem sok olyan emberrel volt dolgom, aki jóindulattal fordult volna felém, sőt, akinek hittem, az is átvert, így nem nagyon bízom az emberekben. Azt hiszem, kevesen vannak, akik őszintén, emberségesen viszonyulnak másokhoz. Ez egy olyan szabály, amelyre a hányatott életem tanított meg.

Mindössze hároméves voltam, amikor a déli tartományból ide, északra jött a népes családunk. Az apám és a férfi testvéreim elsősorban az ottani katonai szervezet miatt menekültek ide, mi ugyanis nem vagyunk tiszta albánok, és a család nem akarta feláldozni a férfi ivadékait egy olyan eszméért, amelyet az apám nem nagyon értett. Egyértelmű volt, hogy ott nem maradhatunk, mindenképp ellenségként kezeltek bennünket aki nincs velünk, az az ellenségünk alapon. Nem emlékszem azokra az időkre, de a szüleim azt mesélték, hogy az itteniek sem nagyon örültek nekünk és a hasonló menekülteknek. A család munkaképes, fiatal férfiai néhány hetes itt-tartózkodás után továbbálltak, keresték helyüket a nap alatt. Amikor iskolaköteles lettem, már csak az anyám, egy húgom és két idős nagynéni maradt egy lakásban. Nagyon szegényen éltünk, az emberek bizalmatlanok voltak velünk, akkoriban a nők szinte nem is kaptak munkát, még napszámban sem. Tizenkét éves voltam, amikor először erőszakoltak meg ismeretlen férfiak. Otthon persze nem mertem szólni, anyám akkor eszmélt fel, amikor már a terhesség hetedik hónapjában jártam.

Megszültem a fiamat anélkül, hogy megértettem volna, mit jelent anyának lenni, hiszen az enyém sem lehetett igazán az. A szomszédoknak köszönhetően a fiamat hatnaposan megvette egy környékbeli, fiatal házaspár. Anyám állítása szerint a kapott pénzből jó néhány hónapig került kenyér az asztalra. Azon az estén, amikor a fiamat elvitték, egy kalendárium kitépett lapjára írtam neki egy üzenetet, melyben megígértem, hogy ha egész életemben is kell keresnem, akkor is megtalálom. Néhány hét múlva ismét iskolába jártam, befejeztem a nyolcadik osztályt, anyám meghalt, az apámról semmit sem tudtam. Két bátyám Ausztráliában kötött ki, ott családot alapítottak, de sohasem jelentkeztek. A húgommal ketten maradtunk, és egy középkorú, magányos néni karolt fel bennünket. Igaz, én már tizenkilenc éves voltam, egy nagykereskedelmi vállalat raktárában dolgoztam anyagmozgatóként. Emellett délutánonként, ha szükség volt rám, vigyáztam egy kislányra. A húgom beilleszkedett az új környezetünkbe, de az én jellememre a keserű tapasztalatom annyira rányomta a bélyegét, hogy koravén lettem. Feladatomnak tartottam, hogy a húgomra nagyon vigyázzak, azt akartam, hogy férjhez menjen, legyen jó feleség, anya, és éljen boldogan, hiszen kevés szépben volt részünk gyermekkorunkban.

Egy délután a kislányra vigyáztam, amikor telefonáltak az iskolából, hogy valamelyik szülő jelentkezzen. Mivel ők dolgoztak, én mentem el Timivel. A tanítónő meglepődött, hogy Timi velem van, az egyik fiú ugyanis azt mondta, hogy elveszett a pénztárcája, és látta Timit, ahogy kiveszi a táskájából. A lány viszont egész délután velem volt otthon, lázasan. Hogy ne bonyolítsam tovább a helyzetet, elmondom: kiderült, hogy a fiú örökbe fogadott gyerek. A szülők egyszerűen nem akarták elhinni, hogy a fiuk hazudott, hiszen sohasem volt vele semmi gond. Az „anyjával” beszélgetve gondoltam először arra, hogy ő az én gyerekem. Hangosan nem mertem kimondani, de attól kezdve szinte betegesen hittem ebben. És egy este felkerestem őket. Mindent egy lapra tettem fel. De amikor bementem a házukba, és megláttam, milyen jó körülmények közt élnek, azt mondtam magamban, nem vehetem el a gyerekemtől a jövőjét. A történetem egy részét elmeséltem az anyának, aki szó nélkül kiment, majd néhány pillanat múlva visszajött egy régi, lakk kézitáskával, melyből elővett egy megsárgult kalendáriumoldalt, rajta az ígéretemmel, hogy megtalálom őt, ha öregségemre is. Néztem az asszony könnyes szemét, a környezetüket, a magam kérges kezét, és szégyenkezve mondtam neki, bocsásson meg, tévedtem. Az asszony átölelt, és azt mondta: Árpád már tudja, hogy nem én vagyok az édesanyja. Engem „messzimamának” hív, és azt mondja, ha egyszer megismer, megmutatja majd a kalendárium lapját. De arról sosem beszél, hiányzik-e neki a „messzimama”, vagy csak az útjaink kereszteződtek.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..