Nemrégiben egy nyári újságírói iskola előadója voltam a bánsági Tiszaszentmiklóson. Fölkértek, megörültem, hogy tudnak rólam, vállaltam, mert a tanítás alapvető foglalkozásom. Aztán olyan téma körüljárását kérték tőlem, amely a publicisztika személyes megnyilatkozása, a jegyzetről és a tárcáról tartottam előadást, tulajdonképpen egyensúlyoztam én is, ahogy ez a két műfaj is, az újságírás és a szépirodalom mezsgyéjén. A tárca esetében, Mikszáth, Herczeg Ferenc, Gárdonyi, Bródy Sándor, de legfőképp Kosztolányi Dezső példáját emlegettem, akiknek tárcairodalma egzisztenciát jelentett, s nagyjából át is vándorolt a publicisztikából a szépirodalomba. Manapság is novellaként tárgyaljuk Mikszáth és Kosztolányi tárcáinak egy részét a középiskolai magyar irodalomban. Hallgatóim ismerték is a fölemlített szövegeket, magyartanáraik is beszéltek róluk, ám furcsa volt nekik azt hallani tőlem, ezek vágott virágok, egy-két nap életre teremtette őket szerzőjük a megalkotás pillanatában, aztán az alkotó zsenialitása mégis mást eredményezett. Szóltam arról is, hogy különösen Mikszáth és Kosztolányi esetében az alkotók életében ma ismert tárcáik egy része, a nagyobbik, meg sem jelent novelláskötetben, későbbi korok élesztették föl eme pompás alkotásokat, bizonyítván, az isteni szikra hétköznap is érlel.
Beszéltem a jelenkor vajdasági jegyzet- és tárcairodalmáról is, persze fölemlítettem Gál Lászlót és Majtényi Mihályt, meg Pannit, Majtényinét, akinek jegyzeteit én a legtöbbre tartottam, aztán szóltam Németh Istvánról, aki egyedül folytatta a tárcát, magával ragadó stílusával megnyerte délvidéki magyarságunkat, mert őt aztán igazán szerették és szeretik ma is az újságolvasók. Ismerte is bajszos barátomat minden délvidéki hallgatóm, személyesen éppen senki. Ez engem kissé elszomorított, mert sajtkukac módjára mocorgó emberről van szó, gondoltam én, aztán rájöttem, talán mégsem, talán a 81 esztendő korlátozza már tárca- és jegyzetíró doyenünket az olvasók előtti megjelenésben. De hát az írót megjelent alkotásai éltetik és jellemzik, hallgatóim a friss Németh István-alkotásokat is ismerték. És nemcsak nagyjából. Hangot adtam abbéli szomorúságomnak, hogy atyai bajszos barátom tárcát lassan évtizede nem tett szerkesztői asztalra, ám annál jobban jeleskedik a jegyzetírás területén, s elemeztem is legújabb jegyzetét, amely délvidéki magyarságunkkal, napilapunkkal, a Magyar Szóval, s annak főszerkesztő-váltásával meg az olvasótábor alakulásával kapcsolatos. Élemedett publicistánk kimondta a két axiómát, magyar gyerekeink magyar tagozatra íratása és a magyar sajtótermék délvidéki magyarok által való fölkarolása a kulcsszó. Igaza van.
Ám én, drága Pista bátyám, tovább elemeztem szövegedet! Szerencsém volt, mert Ambrus Attila, a brassói publicista és főszerkesztő, aki nekem a számítógépes technikában segített, közbeszólt, s fontosat mondott ám, ő a sajtóról szólt, azokról, akiket, Pistám, te úgy jellemeztél, Blikket meg Politikát, ritkábban Dnevniket vásárolnak, s abból eredeztette a kisebbségi magyar sajtó csökönyösödését. Én hálás szívvel vettem a brassói főszerkesztő akaratlan közbeszólását, rámutatva, gyerekek, most látjátok, hogyan is keletkezik a prioritás, mert Ambrus Attilának is tökéletesen igaza van, csakhogy az alapok az oktatásban és a nevelésben vannak. Bizony alapvetően a család, aztán az iskola szab és varr meg mindent! És vallottam hallgatóimnak, 1954 óta rendszeresen olvasom a Magyar Szót, 1961 óta a 7 Napot (Hét Napot), 1962 óta a Dolgozókat, de alapvetően a Magyar Szó mellett enyém volt 1950 óta a Pionírújság (aztán Jó Pajtás), és 1958 óta az Ifjúság (Képes Ifjúság). Honnan a különös évszámok? Hát a bátyám három évvel idősebb, mint én, aztán a mi szüleink, akik anyagi javakban soha nem dúskáltak, a gyereklapokat behozták a házba, a családba.
Akkor miért kezdtem 1954-ben olvasni a Magyar Szót?
- Az iskolából hazafelé betértem Bakó bácsi borbélyműhelyébe, a tóparti Szövetkezettel szemben volt e műhely, ott olvastam föl a Magyar Szót idős tópartiaknak, mert én akkor már tisztességesen tudtam ám olvasni! Aztán Vass Imre kanizsai borbélyműhelyébe jártam be a zárdai órák után, ott lapoztam át a sajtót, és ott is sűrűn fölolvastam idős embereknek. Szerintem fiataloknak is, mert ha én rákezdtem az olvasást, csönd lett a műhelyben.
Csóválták fejüket az én huszonegyedik századi hallgatóim, akik a huszadik század legvégén születtek, szinte hinni sem akarták az előadott tényeket.
Ám csak megbizsergette lelküket Németh István különös színezetű jegyzete, amely engem szinte fültövön csapott, el is mondtam nekik, mi benne a délvidéki magyarság főbekólintása, s az elemzés után azt mondták a kedves hallgatók, megértették a jegyzet lényegét és stílusát, publicisztikai erejét és tudatformáló lehetőségeit.
* És a tárca mit tud? - kérdezték hallgatóim.
- Ikertestvére ő a jegyzetnek, csak nem egypetéjűek.
* De van akkora hatása, mint egy jegyzetnek?
- Ki tudja? Az olvasó lelke alakul a publicisztika által. Aztán hogyan is?
* Ez nem biztató megállapítás!
- Nem biztató. Ám Kosztolányi sem tudhatta, melyik tárcája lesz örök érvényű.
* Jegyzet maradt örök érvényű?
- Maradt az is. Csak kevesebb.
* De az adott pillanatban melyik publicisztikai műfaj üt?
- Egyik sem. Az események ütnek, kedves hallgatóim. Aztán azokat a krónikások vagy megírják vagy nem.
* Nem akarják megírni?
- Akarnák! Csak a szerkesztők mondják meg mindig, mi lesz a holnapi nyomtatott lapban, vagy a két perc múlva megjelenő honlapon, vagy az ég csillagmiriádja hogyan alakul.
* Sajtószabadság?
- Az van, lesz is, de mindig lesz szerkesztés is.
Néznek rám, nem hisznek a fülüknek. Pedig igazam van: lehet írni mindig mindenről, ám kérdés, a megírtakból mi jelenik meg.
- A lapnak koncepciója van - segít nekem a főszerkesztő úr. - Aztán van neki arculata is.
* Bármiről tehát nem írhatunk? - kérdi halkan egy lányka.
- Bármiről soha nem írhatunk. Csak a közérdekű dolgokról, eseményekről. Arról, amit elolvasnának az emberek.
* És mit olvasnának el?
- Mindig azt, ami érdekli őket - szólok közbe. - Ez ilyen egyszerű. Hogy ez meg micsoda, azt az újságírók tudják, ilyen a művészetük. A jó jegyzet érvelését akárha az olvasó maga mondaná, úgy érzi!
* De nehéz egy szakma ez! - sóhajt az asztalvég.
- Nehéz bizony! Ám különössége még, hogy állandóan az olvasók, hallgatók aktivitása kíséri, manapság már azonnal reagálnak is, hiszen kommentekben fejtik ki véleményüket, tetszésüket, ellenszenvüket.
Kérdésemre megtudom, a jelenlévők ismerik a kommentelést, valamennyien meg is próbálkoztak már vele, egyiknek-másiknak tetszik.
* Hogyan lesz az emberből újságíró? - szegezik mellemnek a kérdést.
- Én arra válaszolhatok igazán, hogyan nem lesz valaki azzá!
És újra mesélni kezdek, régmúlt időkről, gyerekkorról, 1959 januárjáról, amikor véletlenül lettem az újvidéki Gyermekrádió kistudósítója, s ki is tartottam a szerkesztők, Papp Imre és Aladics János mellett vagy tíz évig, alapító tagja voltam az Ifjúsági Rádiónak, újvidéki egyetemistaként meg naponta bedolgoztam a hírműsorokba is az Ifjúsági Rádió mellett. Egyszer még Gyula Károly sportszerkesztő is fölajánlotta, közvetítsek egy meccset a stadionból, legyek láncszem a kapcsolásos vasárnapi Sport, zene, derű című műsorban. Meg is álltam a helyem, de sportriporter és másmilyen rádióműsor szerkesztő sem lett belőlem, mert én tanár akartam lenni, s hazamentem Zentára, 1968-ban tanítani is kezdtem az Emlékiskolában, és ezt a lépésemet azóta sem bántam meg. Ám a Gyermekrádiónál és az Ifjúsági Rádiónál cseperedtek olyan palánták is, akik igencsak jó nevet szereztek maguknak később az írott és az elektronikus sajtóban is. Felötlik egy kiadvány előttem, szólok is róla, a címe Élőszó, s 1993-ban jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában. Egy antológia ez, amelyben ott sorjáznak az újságíró-palánták, egy-egy írással és rövid életrajzzal. Az örök szerkesztő, Papp Imre kezdte el a kiadvány anyagának a begyűjtését, hogy számot adjunk arról, mi történt velünk az indulás évétől, 1959-től 1989-ig. Én a legapróbb indulók között voltam, de jelen újságíró-iskolánk megálmodója és vezetője Tóth Lívia, aki szintén részese e számomra nagyon kedves kiadványnak, akkor még meg sem született. Ő is ugyanazokat a tanulmányokat végezte el, amelyeket én, ám belőle jó tollú újságíró lett. Én csak jegyzeteket, tárcákat írok, néha kritikát is megeresztettem, színházit is, meg is orroltak rám a művész urak, de azért gyorsan megbékéltünk egymással, szóval én csak a személyes publicisztika művelője vagyok. Aztán a prezentált szövegem vagy megjelenik, vagy nem. Mert leginkább arról írok, amiről én akarok.
* Mi van akkor, ha nem jelenik meg egy szövege?
- Semmi. Ez a játékszabály.
* Akkor minek írja?
- Kibeszélem magamból a témát. Ez számomra nagyon fontos.
* De mit ér, ha nem lát napvilágot?
- Az serkent csak engem igazán! Szövegem fiókba süllyesztése azt jelenti, mellékvágányon döcög a vonatom. Ideje váltani!
* Sikerül a váltás?
- Keresem a témát, megírom, megjelenik, sikerült.
* Azt a könyvet, az Élőszót, hol lehet kézbe venni?
Vakarom a fülem tövét. Az enyém otthon van, könyvrengetegben, kutatnom kéne utána. Kutatás akkor esedékes, ha feleségemre rátör a meszelhetnék, én leemelem a polcról s kihordom a kétezer könyvet, kiporolom őket. Reménykedem, nem az idén meszeljük a szobámat.
- Kérdezzétek Líviát! - vágom ki magam. - Ő azt is elmondhatja, és nagyon pontosan, hogyan lesz egy tanárjelöltből újságíró.
Fölcsillan a szemük az én hallgatóimnak, mosolyognak már, s látom, a táborvezetőnek föl-föltesznek majd egynémely kérdéseket, ő meg a gondos, kiskertet művelő asszonykézzel locsolgatja majd eme televénybe dugott drága palántákat. Legyen velük szerencséje!