Emléktábla a kisoroszi temetőben

Az ősi bánáti fészekben, ahol a magyar szónak hinni vélhetően még lángoló ereje van, a két apostolfejedelem ünnepén, Szent Péter és Pálkor megszólalnak a templomi harangok. Az ilyenkor nyüzsgő Templom utcán, a templom előtt, valamennyivel a szentmise kezdete előtt tősgyökeres kisorosziak köszöntik egymást. Találkoznak az idegenbe szakadt szomszédok és barátok. Megvitatják az élet keserű dolgait, hiszen sok-sok évtizedet megért kezükkel már egymás vállát sem tudják úgy ütögetni, mint hajdanán, sem a kapanyelet oly keményen megfogni, ahogyan valamikor gyermekkorukban a szurokfekete, zsíros kisoroszi földeken...
De úgy látszik, mindenek dacára keveset adott akkor is a föld. Sok-sok lélek többre vágyott. Tágabb életteret véltek fölfedezni Bácska rónáin, a tömbmagyarságban, ahol könnyebb volt a gyermekeket iskoláztatni, ahol az aranyat érő búzaszem is gazdagabb mosollyal nézett vissza az egyszervolt kisoroszi gazdára.
A teljes körű kimutatás még várat magára, hogy a kisorosziak fő elvándorlása idején, a 60-as években hányan találtak új hazát Nyugaton, és hány atyámfia vélte új otthonának főleg Szabadkát és Adát, meg Zentát. Hányszor felmerül bennem a naiv gondolat: bárcsak maradtak/maradtunk volna mind Kisoroszon, mely mára, a templombúcsú napjára nem a hazavágyódás zarándokhelye lenne, hanem egy értelmiségben is, iparosságban is, és a közélet bármely terén gazdag, felfelé igyekvő magyar kisvároska! Egy olyan bánáti fellegvár, amely ellenállna a beolvadásnak, az önsorvasztásnak, a magyarság számbeli leépülésének. Harsogna a gyermekzsivaj a zsibongó iskolaudvaron, magyar diákok hada ballagna évről évre, lenne utánpótlása a magyar földművelő gazdáknak, a templomban az ősi magyar hit lángolásában kórusban szólna a Miatyánk...
De most, perdülvén egyet, visszapörögve a valóságba: örülni kell, hogy az isten mindent fölkaroló erejével megtartott bennünket, kisorosziakat és egyszervolt kisorosziakat is egyaránt. A templombúcsú bennünket éltet: az ünnepi szentmise után érezzük is, hogy ez már az újrateremtett hit ünnepe, mert lelkünkben ezt megelőzően túl szikesek voltunk -- még egy árva virág se nyílt volna ki szívünkben. A hit újra előhívta bennünk a végtelen ragaszkodást szülőföldünkhöz, az őseink, a szépapáink Kisoroszához, ahol a templombúcsú fényében már évszázadok óta érésre hajlik a sötét aranyba mártózott gabona, az utcán meg, a búcsúi sokadalomban forog a körhinta, árulják a mézeskalácsszívet a picinyke tükörkével szerelmeseknek.
A keresztény hit ünnepe aztán családonként megélhető. Vendégek érkeznek... Á, dehogy! Ők csak Kisoroszhoz végtelenül kötődő vándorlelkek, akiknek álmában zümmög a végeláthatatlan kisoroszi határ, és rebbenő pillangók hada lepi be bíborban Susánt, az Oláj utcát, a Fölvéget, a pár lépésnyi Kácsa utcát. És álmukban a pillangók leheletnyi rezzenéssel táncot járnak, mint az egykori Mária lányok, amikor rózsaszirmot szórtak a templomi körmenet elé...
De egyszer véget ér az álom. És szép volt, mint a rebellis lelkeké, akik engedetlenül megváltatták a világot. Így maradt továbbra is a mi fellegvárunk Kisorosz, és lesz a jövő nemzedékek citadellája.