Az orvos nem mindenható
Perisity Irma
2021.11.12.
LXXVI. évf. 44. szám
Az orvos nem mindenható

D. sorsa szinte iskolapéldája az olyan párok küzdelmének, amelyek éveken át hiába várják a gyermekáldást. A harminckét éves fiatalasszony három hónappal ezelőtt szülte meg a kislányát — koraszülöttként —, akit mérhetetlen szeretettel vártak nyolc évig. És erre a küzdelmekkel teli várakozásra kis híján ráment a lángoló szerelemből kötött házasságuk is.

— Egy elég zilált életű családban serdültem felnőtté — kezdi történetét a fiatalasszony. — A mi esetünkben nem a szegénység volt a gond, hanem a szüleim ambíciója. Egyetemet végzett, elismert szakemberek voltak már a születésemkor. Azt hiszem, a jövetelem nem változtatott sokat az értékrendjükön, mert utána is az volt a legfontosabb, hogy a munkahelyi ranglétrán minél feljebb kerüljenek. Két évvel később megszületett a húgom is, de ez sem volt különösebb esemény a családban. Talán hihetetlen, de mi jobban ismertük Juli nénit, a dadust, mint az anyánkat. 

Én nyolcadikos, a húgom hatodikos volt, amikor a szüleink úgy döntöttek, elválnak. Azt nem állítom, hogy mi tisztában voltunk a válás pontos jelentésével, mindaddig, amíg az apám nem közölte, hogy a húgomat magával viszi. Állítólag humánus okokból döntött így, mert szerinte anya és ő is nagyon szeretik a gyerekeket, embertelenség lett volna, ha valamelyikük gyerek nélkül marad. Az persze nem volt fontos, hogy nekünk mi volna jó, és az sem hatott meg senkit, hogy betegre sírtuk magunkat egymás elvesztése miatt. Életem végéig emlékezni fogok az akkor tett fogadalmamra: ha férjhez megyek, és családom lesz, nekem az lesz az életben a legfontosabb. És legalább négy gyereket szülök, hogy ha egyszer nekik is el kell válniuk, hát legalább ketten-ketten legyenek.

Nem állt meg a világ a szüleim válása miatt sem. Anyával mi a lakásban maradtunk, apa pedig egy akkoriban örökölt házat tataroztatott, mely a város másik szélén volt, ott élt a húgommal, így nem sok időt tölthettem a testvéremmel, habár az együttléteket nagyon hiányoltuk. A szüleink nem kötöttek új házasságot, a húgom és én eleinte gyakran jártunk „szülői látogatásra”, de ahogy középiskolások, majd egyetemisták lettünk, egyre kevesebb szabadidőnk volt, és lassan-lassan elidegenedtünk egymástól. Még az a szerencse, hogy kezdetben sokat voltunk együtt, így sok kérdésére adhattam választ.

Mindketten egyetemet végeztünk, miközben soha egyetlen szó szemrehányást sem hallottunk, a szüleink nem ócsárolták egymást előttünk. Harmadéves voltam, amikor megismertem a férjemet, ő az utolsó három vizsgájával küzdött abban az időben. Engem a szerelem egy kicsit eltávolított a tanulástól, így meg kellett ismételnem az évet. Közben a fiú megszerezte az oklevelet, néhány hónap múlva munkát is kapott, a szüleitől pedig egy garzonlakást. Akkor határoztuk el, hogy összeköltözünk. Házasságról, nagy esküvőről nem nagyon álmodoztunk. Mivel ő is csonka családból származott, a terveink elsősorban a gyerekekre, az életfeltételeink rendezésére irányultak.

A tanulmányaim befejezése után én is munkát kaptam, így egy nagyobb lakásra kezdtünk gyűjteni. Ám nem tudtam állapotos maradni. Már harmadik éve voltunk együtt, amikor először estem teherbe. Mérhetetlenül boldogok voltunk. És vigasztalanok, amikor a terhesség negyedik hónapjában elveszítettem a babát. Az orvosok sem tudták, miért, de azt határozottan megmondták, hogy az elkövetkező legalább egy évben ne maradjak állapotos. Tartottuk is magunkat ehhez a javallathoz, utána viszont megint terhes lettem, de ezt a magzatot három hónap után veszítettem el. Volt egy középkorú, nagyon népszerű nőgyógyászom, aki azzal szembesített, hogy képtelen vagyok kihordani a terhességet, nem szülhetek egészséges babát. Ez volt a mélypont, és ekkor azt mondtam a páromnak, keressen magának egészséges partnert, én nem tudom valóra váltani az álmait. Majdnem szétmaradtunk. Ő volt, aki úgy döntött, esküdjünk meg, mert talán azért nem sikerült kihordanom a terhességet, mert vadházasságban élünk. Megesküdtünk, és egy év múlva, az idén februárban megtudtuk, hogy várandós vagyok. Az említett orvos igyekezett meggyőzni, hogy szakítsam meg a terhességet, hiszen ő megmondta, hogy nem szülhetek gyereket. Én hallani sem akartam erről. A terhesség hatodik hónapjába léptem, amikor az orvosom közölte, hogy a vizsgálatok alapján a kislány életképtelen, számos szerve károsodott. Kétségbe voltunk esve, hiszen a babát már éreztem, állandóan beszélgettünk vele, énekeltünk neki. Én döntöttem: azt mondtam, nem ölöm meg a magzatot, vállalom a felelősséget, és ha sérült lesz, a feladatot is. Ha a férjem erre nem képes, meg tudom érteni. Nem válaszolt azonnal, de idővel elfogadta: a baba a hiányosságaival is a mi gyerekünk. Október 10-én múlt három hónapos. Jókedvű, aranyos kisgyerek, valamivel apróbb az átlagnál, de életképes és egészséges! A férjem naponta megköszöni, hogy nem hallgattam a tanácsra, mert akkor is tudtam, hogy az orvos nem mindenható.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..