Amikor a két hajó a rossz látási viszonyok miatt összeütközött a Dunán, és Vasgyúró gőzöse elmerült, akkor Zelenka Fábián megfogadta, hogy ha a fia élve megmenekül a hullámsírba ránduló hajóról, hálából Menca leányukat zárdába adja.
Emerencia zárdába került.
Nem segítettek rajta a kavicsnyi könnyek, sem anyja kiállása, hogy Boranya sorsáról, létéről és nem létéről van szó, s a lánygyerekek feladata a férjhez menés és a gyerekszülés. Fábián gazda befogott a csézába, az időközben hazaérkezett Vasgyúróval a cifra ládát feltették a különkébe, és a tisztára súrolt meg csodaszép ruhába öltöztetett Mencát maga mellé ültetve, Pipogya lova tomporára suhintott a gyeplővel, hogy indulhat a szent ház felé.
- Öt évvel ezelőtt történt, talán igaz sem volt... - gondolta keserű szájízzel Fábián, és szuszogva a másik oldalára fordult. Megnyikkant alatta a friss csuha, mintha a férfi lelkében fészkelő nyomást maga is óriási tehernek érezné.
S a hang megszólalt Mencában.
Hosszú ideig küzdött ellene, viaskodott vele, akár a mészáros a nekivadult bikával, de volt ebben a nekiveselkedésben valami sorsdöntő szerepe annak, amit a lány anyja egyszerűen a föld szavának szokott mondani.
Szemlesütve járt-kelt, a böjtöket és a megpróbáltatásokat zokszó nélkül szenvedte, de az egykori kislány férfitekintetet gyűjtő idomok gazdájává formásodott, s mind többet és többet gondolt arra a bogárszemű és langaléta termetű másikra, aki a csupa fal zárdában a meghibásodott vízcsapokat és villanyvezetékeket javította. Lényegtelen, hogy melyikük volt a kezdeményező; egyszerűen az ÉLET követelte a magáét, róla pedig jól tudjuk, hogy maga felett se istent se embert nem ismer.
A zárdai főnökasszony hiába kapott idejében észbe, s rendezte akképp a dolgokat, hogy a továbbiakban ismét a régi medrében folydogáljon az élet. Maga szakkönyveket vásárolt, hogy bepillantást nyerjen a szerelői munkába és elvégezhesse az ebbéli teendőket; a fiú kirekesztése csupán addig tartott, amíg egyszer a szent életű asszonyságot úgy találta megütni az áram, hogy egy nehezebb szülés sem rázkódtathatja meg jobban a kismamákat. Csak fönnakadt a tekintete, mint a kiszenvedett süllőé. Gyorsabban mozogtak a futrinkánál; övig a földbe ásták, mert azt hallották, hogy a talaj gyógyírként hat az áram ütötte emberre. A száguldva érkező orvos valahogy újra életet masszírozott a fejedelemasszonyba, aki bús balsorsában isteni kinyilatkoztatást látott, és újra a langaléta termetű fiú lett a meghibásodott dolgok rendezője.
Harmadhétre úgy jöttek meg motoron a fiatalok, mint akiket a hormonjaik zavarásznak. A villanyszerelő nagy durrogások közepette fékezett le a hegy aljában megbúvó házacska előtt. A fiú magabiztosságából meg Menca lánya megjelenéséből az eresz alatt sarlót kalapálgató Zelenka Fábián gazda azt olvashatta ki, hogy alighanem ő húzza a rövidebbet, neki kell beadnia a derekát, bár az élet megpróbáltatásai olyan egyenesre meresztették azt, mintha a gazdája kisfát nyelt volna.
- Gazduram, jöttünk! - állt meg tisztes távolságra a gazdától a legény.
- Látom!
- Egybekelni van hajlandóságunk!
- Azt is látom!
- Ránk járna-e az apai áldás?
- Ide tedd a füled, te nevenincs! Azt ott mögötted, a volt lányomat rakd a motorodra, és vidd oda, ahonnan elhoztad! - rágta keserűen minden szavát Fábián. - Aztán eljöhetsz, és majd meglátjuk, hogy só-kenyérrel vagy hideg vízzel várlak-e... Értem?
Zelenka Fábián alatt újra megroppant a csuha. Most a nagyszekrény felé fordult, hogy jól szemügyre vehesse a rája akasztott menyasszonyi ruhát. Remek kis összeget ölt bele, gondolta, miközben hangtalanul a mellette szuszogó párját szidta, ki ezért az egész cécóért talán még az életét is odaadta volna.
Sehogy sem akart álom jönni a szemére, pedig a nagy készülődés, az utóbbi napok töméntelen futkározása testileg és lelkileg is kikészítették.
Hirtelen tompa zörej ütötte meg a dobhártyáját. A bufogás mélyről jött, mintha a föld gyomrában mozgolódott volna az erő, hogy a lávát kinyomja a szabadba.
Fábiánban rossz sejtések kezdtek zúgolódni. Felugrott, magára kapta a nadrágot, melybe az inget csak úgy fél kézzel érkezett begyűrni.
Az asszony felriadt.
- Mit csinálsz? - kérdezte rémülten.
- Valaki a pinceházon zajol - kapta nyakon a fejszét, és a ház ajtaját fölrántva, úgy vágott keresztül az udvaron, akár a veszekedett veszedelem.
A pinceháznál többen mozogtak. Nem volt ajánlatos közéjük rohanni.
- Aki istenetek van, mit csináltok? - kérdezte távolabbról dühtől remegő hangon. - Éppen az enyémre van szükségetek?
- Mi már a kommunizmusban vagyunk, minden közös - hallatszott rekedt nevetés kíséretében a pince mélyéről a hang.
- Holnap lakodalom van! Minden csepp kell, istentelenek!
- Gyere közelebb, és nézz a szemünk közé, ha mersz! - invitálta a baj felé az előbbi hang gazdája.
Fábián szemét valamilyen vörös fátyol homályosította el. Öt ember ereje feszült a karjában, lábának dobbanása gerendák zuhanási zajának lármájával vetekedhetett volna. Kezében úgy állt a fejsze, mint egy ordító felkiáltójel.
Úgy vágódott hanyatt egy oldalról jövő fokostól találva, akár a döntött fa. Nyakából vastag sugárban zúdult a vér, keze még mindig a fejszét markolta, de a szeme távozásról árulkodott.
- Ki ez az őrült? - kérdezte valaki.
- Az örömapa volt - suttogta a harmadik.
Aztán átléptek rajta.

Szalma László alkotása