Csorba István 1935-2010
A vajdasági magyar újságírás egyik legjelesebb, legeredetibb egyénisége távozott közülünk Csorba István személyében, az örök vizsgálódó szellem, kritikusi alkat, a nagy liberális, Vukovics Géza szavaival élve: az örök ellenzéki, aki szenvedélyesen kereste az igazságot, megvetette a köntörfalazást, s még a ködösítés, mellébeszélés hosszú, kényszerű időszakában is volt ereje és főként bátorsága arra, hogy - in medias res - nevükön nevezve a dolgokat, lerántsa a leplet az igazságról. Amit ő megírt, az mindig közérdekű volt, sokak sorsát befolyásoló. Oknyomozó, exkluzív riportjai példaként szolgálhatnak az ifjú újságíró kollégáknak napjainkban is. Maga a szakma nagy öregjeitől, Muhi Jánostól és Kollin Józseftől tanult, s mindvégig olyan emberekkel barátkozott, akik valamilyen téren a legjobbak igyekeztek lenni. Népes ismeretségi köre, ,,jó orra'' folytán mindig a legfrissebb információkkal szolgált, mert tisztában volt azzal, hogy a másnapos újság már nem újság, hogy az információ igen romlandó portéka, azonnali fogyasztásra termelik, s lehetőleg más gyártókkal együtt kell piacra dobni, sőt ha lehet, másokat megelőzve. Tudta, hogy a sajtó nemcsak tájékoztat, hanem befolyásolja az ítéletalkotást, jelentékeny hatást gyakorol a közvéleményre, közvetve pedig az események alakulására. Ez volt a talán a döntő számára akkor, amikor Brenner János a szabadkai tanítóképzőből a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségébe invitálta ifjú munkatársnak. Ott is maradt majdnem mindvégig napilapunknál, amelynek egy ideig főszerkesztő-helyettese is volt, majd nyugdíjba vonulása előtt a 7 Napba távozott, s lett hetilapunk egyik meghatározó újságírója. Szellemes, ironikus, érdekfeszítő stílusa mindnyájunk számára emlékezetes marad, annál inkább, mert ritka, mint a fehér holló napjainkban az olyan újságíró, aki ezt a fajta, szellemes, olvasmányos, a humor jegyeit is magán viselő, az olvasók körében igen népszerű újságírást műveli.
Olyan kérdéseket mert föltenni az egypártrendszer idején, amilyeneket mások nemigen mertek, olyan inerjúalanyokat kutatott föl és bírt szólásra, akiknek nem volt lakat a szájukon, s a legkényesebb dolgokat is meg tudta, meg merte írni. Olvasmányosan, színvonalasan. Nekem mint lektornak annak idején valóságos felüdülés volt olvasnom a cikkeit, riportjait, kommentárjait a sok sablonos, semmitmondó ,,tudósítás' özönében.
Az újságíró sohasem vonul nyugdíjba, mondogatta, s miután kora folytán megszűnt a napi taposómalomban részt venni, még sok-sok tervet szövögetett a további munkára, de sajnos az alattomos kór évről évre egyre jobban elhatalmasodott szervezetén. Mégis derűs, érdeklődő, bizakodó tudott maradni szinte az utolsó leheletéig. Ha találkoztunk séta közben az újvidéki utcán, sohasem mulasztotta el, hogy elmondjon egy frappáns új viccet vagy egy friss ,,pletykát” az aktuális vezetőség számlájára. Cserébe kért egy másikat...
Isten nyugosztaljon, Pista, tanítómesterünk!