Az őrangyal
Perisity Irma
2020.03.06.
LXXV. évf. 9. szám
Az őrangyal

Az az asszony, aki szívből, őszintén szeretné megélni az anyaságot, rendszerint meg is tapasztalja ezt az érzést. A középkorú nő azt mondja, ne essék félreértés, nem kizárólag a biológiai anyaságról van szó, hanem arról az érzelemről is, amelyet egy asszony érez egy hozzá tartozó gyermek iránt — legalábbis az ő esetében.

— A régi Jugoszlávia azon nemzedékéhez tartozom, amelynek fiataljai nem azt kérdezték először egymástól, hogy mi a vallásuk, hanem azt, hogy mit éreznek egymás iránt — kezdi a beszélgetést kifogástalan magyarsággal. — Az édesanyám Kikindáról került Szarajevóba a zeneakadémiára, ott ismerkedett meg az apámmal. Az egyetem befejezése után annak rendje-módja szerint összeházasodtak, és a filharmóniában kezdtek muzsikálni. Már az ő életük is regénybe illő, de most nem róluk akarok szólni, hanem arról az aranyos, mozgékony, göndör hajú teremtésről, akinek életem legszebb éveit köszönhetem.

Rólam mindössze annyit kell tudni, hogy egy bánáti magyar lány és egy boszniai szerb fiú szerelmi házasságából született egyetlen gyerek vagyok. Szarajevó volt a szülővárosom, Kikinda a nagyi városa, szerbül, magyarul boszniai hangsúllyal beszélek, és imádom az embereket, akik valóban emberek. Az apám meghalt a testvérháborúban, én anyával éltem meg az ország szétesését.

Idegenvezető vagyok, ezt a munkát végeztem, amikor és ahogy lehetett. Szülővárosomban rengeteg barátom volt, közülük sokakkal még ma is kapcsolatot tartok fenn. Férjhez sosem mentem. A tömbépületben, ahol a lakásunk volt, élt egy kollégám, aki az egyetem után azonnal megnősült, és született egy lánya. A feleségét agyonlőtték, amikor a kislány négyéves volt. A kolléga kétségbe volt esve, munka és társ nélkül, kicsi gyerekkel nem volt könnyű, ráadásul a nemzetisége is nehezítette a helyzetét. Én a kislánnyal nagyon jó viszonyban voltam, naponta találkoztunk, ragaszkodott is hozzám. Az apjának a Nemzetközi Vöröskereszt állást ajánlott, melyet rövid megfontolás, valamint egy velem és anyával folytatott hosszú beszélgetés után elfogadott. Rám bízta a kislányt, aki rendkívül éles eszű, okos teremtés volt, és nem volt vele gond, amikor az apja elment. Úgy beszéltük meg, hogy amint rendbe szedi az életét, kiviszem hozzá a kislányt. Sosem felejtem el sem a szavakat, sem a helyzetet, amikor kikísértük az apját. A kislány káromkodott, persze fogalma sem volt arról, mit mond, de mindenki megmosolyogta. Az apja szorosan ölelte, és azt mondta: Most neked kell vigyáznod Évára, amíg nem küldöm a repülőjegyet. Te leszel az őrangyala, tudod, az a jóképű férfi, akinek szárnyai vannak, aki mindenkit le tud győzni. Vigyázzatok egymásra, amíg nem találkozunk. Erre a kis, göndör hajú csodagyerek nagy komolyan azt mondta az apjának: Ne félj, ha bárki bántani akarja Évát, úgy fenékbe rúgom, hogy nem győz orra esni. Azóta sokszor jut eszembe, mennyi képtelenség van a kislány ígéretében: mindig a jók, ám tehetetlenek a tiszta szándékúak!

Negyedik osztályba járt, amikor elrepülhetett az apjához. A reptéren való várakozás alatt az eltelt hat év eseményeit idéztem fel. Csodálatos időszak volt, melynek minden perce tartalommal, érzelmekkel töltötte be az életemet, az iskolában azt mondták, példás szülő vagyok. Valóban úgy éreztem, mintha ő vigyázott volna rám egész idő alatt. A búcsúzás pillanatában azt súgta: Tudod, jó volna, ha őrangyalként férfi volnék, akkor nem kellene sírnom, mert a férfiak sosem sírnak.

Merima elutazása után üres lett az életem. Két év múlva anya is meghalt, én eladtam a lakást, és Újvidékre költöztem. Közben ápoltam a kapcsolatot a lánnyal. Amennyire csak lehetett, követtem az életét, a fejlődését — de természetesen sok mindent nem tudtam róla. Az apja a skandináv államok egyikében rakott fészket, utazási irodát alapított. Nem nősült meg, és ahogy idősödött, lassan átengedte a cég vezetését a gyerekének. Tavaly szerveztek először utat az újvidéki mezőgazdasági vásárra, és én szinte belebetegedtem a várakozásba, hogy végre lássam Merimát. Úgy beszéltük meg, hogy az apjával hozzám jönnek a megadott címre, valami azt súgta, hogy nem kellene nyilvános helyen találkoznunk. Amikor megszólalt a csengő, remegő lábbal indultam ajtót nyitni. A lány apja állt előttem, őszen, mosolyogva. Mögötte senkit sem láttam. Félig mosolyogva, félig komolyan mondta: Marko jött velem, majd ő elmondja, hol van Merima. Gondoltam, biztosan férjhez ment, hát ismerjük meg őt is. Egy hatalmas virágcsokor mögül egy jóképű fiatalember tűnt elő, aki könnyekkel küszködve mondta: tudod, azért időnként az őrangyalok is sírnak — amikor senki sem látja őket. Kiderült, hogy nemrég nemet változtatott. Jól érzi magát, és azt mondja, ahhoz, hogy igazából kibontakozzon, én is hozzájárultam, mert mindig arra tanítottam, hogy sose szégyellje, hanem vállalja önmagát. Igaz, én nem éppen erre gondoltam, de így is büszke és elégedett vagyok. Megvigyáztuk egymást!


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..