Kemény Ferenc nagybecskereki mellszobra a fényképek között

A kor fejlődésével sokat változott a sport, nemcsak a technikája, hanem a sportolók hozzáállása is: sajnos, manapság itt is nagy szerepet játszik a pénz - vallják a kezdetekre visszaemlékező nagybecskereki neves sportolók
Nagybecskerek gazdag sportmúltját bizonyítja a kiállítás, amely a Népmúzeum, a Városi Könyvtár helyismereti osztálya, a Levéltár és a Községi Sportszövetség közös gondozásában készült, és március végéig tekinthető meg a Városi Múzeum új kiállítótermében, és ahova igazán érdemes betérni. Mindazok, akik látták a dokumentumokban, sporteszközökben, érmekben, serlegekben, oklevelekben gazdag összeállítást, megbizonyosodhattak róla: okkal voltunk büszkék a megállapításra, hogy Nagybecskerek a sportok városa. A legelsők a céllövészek voltak, akik a 19. század közepén már versenyeket tartottak, azután a nagyvárosokban tanuló ifjúság ráeszmélt a testedzés jelentőségére, hazahozta és népszerűsítette a szertornát, az atlétikát, a századfordulón pedig hideg teleken a két korcsolyapályán és a két teniszpályán is tolongtak a fiatalok, az úszók és az evezősök pedig a Begát birtokolták. De a leginkább büszkék talán arra lehetünk, hogy városunk szülötte, dr. Kemény Ferenc az újkori olimpiai játékok első szervezője. A XX. század nyolcvanas éveiben Párizsban, a Sorbonne egyetemen tanult. Ekkor került kapcsolatba, majd szoros barátságba Pierre de Coubertin báróval. Nézeteik megegyeztek az olimpiai gondolat felelevenítésének szükségességéről és a nevelés eszközeként való felhasználásáról. Amikor Coubertin 1894 júniusában zászlót bontva meghirdette az ókori játékok felújítását, és megalakította a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, természetes volt, hogy magyar barátját, harcostársát is felkérte a közreműködésre. Így lett Kemény Ferenc személye révén a magyar sport az ötkarikás mozgalom alapítóinak egyike. Mindezeket az emlékeket korabeli fényképek, dokumentumok őrzik.
A múlt évszázadban Nagybecskereken is igen sok magyar sportoló, sportmunkás tevékenykedett, a kiállításon rájuk is emlékeznek. A teljesség igénye nélkül néhány ,,nagy” név: a ma Kishegyesen élő Krisztián Margit vívó, aki a berlini olimpián szerepelt 1939-ben, Ambrózi Károly tanár, a Kalocsai házaspár... Koros, de a sporteredményekre büszke, a versenyekre élénken visszaemlékező nagybecskereki sportolók elismeréssel szóltak a szervezőkről, munkájukról, de arról is, hogy egy ilyen gyűjteménynek a leendő sportmúzeumban volna a helye. Örökségül a fiataloknak és mindazoknak, akik a régi sportolók hírnevét viszik tovább. Erre szólította fel a mostani sportolókat a nyolcvannyolc éves Balla László is, aki nejével Szabadkáról jött el az ünnepségre. Bevallása szerint 1923-ban kezdett el úszni, persze, a Begán, és az első megmérettetésen egy kislány legyőzte. Ott edzett, fejlődött, többszörös országos bajnok volt, 1500 m-es távúszásban ötödik Európában, versenyeket szervezett. Úszómedencében 1938-ban úszott először Ljubljanában, mégis megnyerte az országos bajnokságot. Közvetlenül a háború után, 1945-ben, a Brankovanon az esti órákban tartottak úszóversenyeket, amelyeken nagyobb volt a szurkolók tábora, mint a labdarúgó-mérkőzéseken.
- Másmilyen volt a hozzáállásunk a sporthoz, mindent szeretetből csináltunk, nem pénzért. Manapság azonban sajnos ez mindennél fontosabb - állapította meg Balla László. - Sokat köszönhetek az úszásnak, mert olyan tempóban, amilyenben éltem, segített mindig jó kondícióban tartani. Most is úszom a ,,masters” versenyeken, amelyeken 25-től 90 éves korúak a résztvevők, és a nyolcvanévesek kategóriájában még nem győztek le. Ezenkívül a magyarkanizsai maraton egyik elindítója voltam, és az idén is végig fogom úszni.
Balla László élénken emlékezik a régi szép időkre, amikor több sportág is egyszerre fejlődött és érte el csúcspontját, talán azért is nevezték a várost a sportok városának. A ,,szíve csücske”, ahogy mondta, mindig ide húzta, amikor Szabadkára költözött, iskolaigazgató, képviselő, járási alelnök, diplomata volt. Ő volt az első magyar nemzetiségű nagykövet még a régi Jugoszláviában. Az akkori nagy becsben lévő el nem kötelezett országot képviselte Iránban. Arról a korról is felejthetetlen emlékei vannak.
A múlt század hetvenes éveiben a nagybecskereki vívók száma elérte a 100-150-et, közülük a kiállítás megnyitóján jelen lévő Heklai Eszter, Tajti Lídia, Hartig András emlékezett a sportág ,,aranykor"-ára. Hartig András a hatvanas évek elején kezdett el vívni, többszörös országos bajnok volt, Balkán-játékokon, világbajnokságokon, mediterrán játékokon vett részt. Sajnos, egy olimpiára sem jutott el, pedig később edző, szövetségi kapitány, válogatott edző volt. A sportág is annyira megváltozott, hogy Hartig nosztalgiázva jegyezte meg: a mai vívók nem is gyakorolják a parádot, riposztot, visszaszúrást, csak a gyorsaságra alapoznak. Heklai Eszter emlékezetes versenye volt egy régi országos csapatbajnokság, melyre télidőben Belgrádból utaztak vonaton. A becskereki vívóknak az utolsó vagon utolsó fülkéje jutott, fűtés nélkül, útközben minden melegítőt fölvettek. Reggel hétkor értek oda, nyolckor már a porondon voltak, a 3:3-as döntetlennél Eszter szúrása volt a döntő, a csapat országos bajnok lett.
A mai sportolók, persze korántsem a fejlett országokban megadatott feltételek közepette, de azért jobb körülmények között edzenek, mint egykor. Ezért igazolniuk kell, méltón képviselniük a várost, amelynek versenyzői 17 olimpiai játékról 16 érmet hoztak el, ebből hat aranyat, három ezüstöt és hét bronzot.