— Mindig azt gondoltam, hogy egy átlagos, tanyasi család rokkant sarja vagyok, és csak annyiban különbözünk másoktól, hogy nekem viselnem kell a szülés során elszenvedett testi fogyatékosságot — mondja, miközben cigarettára gyújt. — Apámnak ez a második házassága volt. Tizenkilenc évesen nősült meg először, a házasságból született egy fiú, de másfél év után az anyósa egyszerűen kidobta apámat. Az apai nagyapám egy levitézlett család gyereke volt, azt gondolta, őt nem érheti semmilyen szégyen, ezért dühös volt az apámra, és azon volt, hogy mielőbb találjon neki új feleséget. Azt mondják, ő hozta össze a szüleimet: az anyám napszámosként dolgozott nagyapa gyümölcsösében. A szüleim első szerzeménye én voltam, és mindig úgy éreztem, szeretnek, örültek nekem.

De a nagyapa úgy gondolta, apámnak szeretni kell a másik fiát is, az nem számít, hogy az anyja időközben férjhez ment. Mivel a szüleim együtt éltek nagyapáékkal a tanyán, természetes volt, hogy apa minden döntését felülvizsgálta nagyapa, és ha úgy találta, hogy az nem helyes, megváltoztatta. Anya nagyon haragudott ezért, de nem volt szabad semmit bírálni. Azt hiszem, a testi fogyatékosságom miatt nem feleltem meg nagyapa elvárásának, nem is sok figyelmet szentelt nekem, de furcsa módon nagyon ragaszkodtam hozzá. Három-négy éves voltam, amikor hiányolni kezdtem egy testvért. Apám ekkor újra megpróbált kapcsolatba lépni a volt feleségével, de ők hallani sem akartak arról, hogy a fiú időnként eljöjjön hozzánk. Elég hosszú ideig tartott a formaságok intézése, mire apám bírósági végzést kapott, hogy joga van látni a fiút, de ez sosem történt meg. Egy alkalommal, amikor apa a megjelölt időpontban megjelent a család háza előtt, ráuszították a kutyákat. Többet nem kísérletezett. Hatéves voltam, amikor húgom született. De nem voltam elégedett, mert a kislányokkal nem lehet igazi játékokat játszani. Iskolába kezdtem járni, amikor a nagyapa meghalt. Azt hiszem, a szüleim fellélegeztek, végre élhették a maguk életét. Apámnak jót tett ez az önállóság, hamar belejött a gazdaság vezetésébe, és lassan gyarapodott a földterület is, melyen gazdálkodott.

Múltak az évek, befejeztem a szakközépiskolát, dolgozni kezdtem apa mellett a gyümölcsösben. A húgom is szakmát tanult, elég hamar férjhez ment, de ott maradt a közelben, így a család majdnem mindig együtt volt. Túl voltam a harmincon, amikor úgy határoztam, családot alapítok. A feleségemnek volt egy hároméves fia az első házasságából, de ez nekem nem volt idegen, elfogadtam a kissrácot, és jól megvagyunk. Van egy másik, közös kislegényünk is, ő most lesz hároméves. De az utóbbi két-három évben felszaporodtak a gondok. Az apám egy súlyos megfázás után súlyos beteg lett, és nyolc hónap alatt el is veszítettük. Pedig annyira szeretett volna élni, mindig azt mondta, addig nem hal meg, amíg a két unokáját nem tanítja meg traktort vezetni. Erre már sajnos nem volt ereje.

Valamilyen okból a hagyatéki tárgyalásra mintegy fél évet kellett várni. És amikor megjelentünk a bíróságon, apám fia már ott volt a folyosón az anyjával. Anyám nagyon kiborult, de nem engedtem, hogy bármit is mondjon nekik. „Várjál, anyu, majd meglátjuk bent, mit akarnak.” Hát nagyon egyszerű kívánságaik voltak. És furcsa módon nem a bátyám beszélt, hanem az anyja.

Mindenből azt követelte, amiről úgy gondolta, joga van rá. Például a családi ház egy részét, melyet már én tataroztam, illetve építettem hozzá a feleségemmel. Követelte a gyümölcsös egy részét, a traktort, a kapcsolható munkagépeket. Apám már beteg volt, amikor befejeztük a modern almaház építését — még ennek az épületnek az árából is kért. Én, a magam örömére, az almaház elé csináltam egy csinos, kis teraszt hosszú fapaddal, gyalult asztallal. A bátyám azt mondta, csak abból nem kér, mert feltételezi, hogy sosem ülnék le oda vele meginni egy hideg sört! Anyám, szerencsére, minden papírt megőrzött. És mintha megérezte volna, a nagy, rózsaszín borítékot beletette a táskájába. Hitelesített papírokat vett elő, melyekben az állt, hogy a szüleim — apa életében — fizettek egy összeget a bátyámnak, s ez megfelelt apa akkori gazdasági helyzetének, amikor a bátyám született. Az iratokat a bátyám anyja írta alá. Rövid huzavona után a bírónő megkérdezte, hívja-e a biztonságiakat, hogy kikísérje őket. Kimentek maguktól. Azóta is mosolygok, ha eszembe jut a magas, behemót bátyám, ahogy az alacsony növésű anyám orra előtt mutogat. Anyám olyan vörös volt, hogy azt hittem, gutaütést kap. De semmi sem történt. Csak beigazolódott, hogy az okosabb mindig erősebb.