Mottó: „A kultúra hanyatlása ott kezdődik, ahol a szórakoztatás fontosabbá válik az igazságnál” (Neil Postman).

Ha azt hittük, hogy a zenei ízlésvilág romlása már önmagában elég ok az aggodalomra, akkor ideje bekapcsolni a televíziót — és kikapcsolni a jó ízlésünket. A képernyőn most már ugyanis nemcsak kultúrát nem találunk, hanem ehelyett szándékos és szisztematikus szellemi amortizációban részesülhetünk. A modern magyar és szerb televíziózás nem egyszerűen gyenge: stratégiai szinten dolgozik azon, hogy az átlagember se vágyjon többre, mint amit elé dobálnak.
És hogy miért működik mindez? Mert ez nem egyik napról a másikra történt. Évek, sőt évtizedek következetes szellemi rombolása kellett hozzá, hogy mára az emberek többsége már ne is akarjon többet. Nincs már igény a könyvolvasásra, a színházra, a kiállításokra vagy bármilyen kulturális eseményre. A társadalmi szerepvállalás, a közösségi gondolkodás idejétmúlt hóbort lett. Az átlagember miután letudta a munkanapját — legtöbbször alulfizetve és túlórázva —, már csak egyetlen dologra vágyik: hogy ne kelljen gondolkodnia. A televízió ebben tökéletes partner. Nem kér semmit, csak az idődet. Cserébe kapsz egy kanál bulvárt, két deci álkonfliktust, egy kiskanál megaláztatást mások rovására, és ha jó napod van, egy kocka lebutított „humort” is. Ez az új esti szertartás. A képernyő előtti révület. Nem kérdés már, hogy értékes-e, csak az, hogy elég hangos-e, elég harsány-e és elég bénító-e ahhoz, hogy elfeledtesse: valaha létezett benned igény a valódi tartalomra is.

Tehetségtelenségkutatók és a nagy kiábrándulás

Magyarországon a tehetségkutatás már-már nemzeti sportággá nőtte ki magát. Minden évben ugyanazok a műsorok újabb „felfedezetteket” szolgáltatnak, akikről egy év múlva már senki sem tudja, hogy kicsodák voltak. A műfaj mára átalakult egy jól szervezett tehetségtelenségparádévá, ahol nem a kiválóság számít, hanem a pillanatnyi szenzáció. Nem az a fontos, ki tud énekelni, táncolni, előadni, hanem hogy ki tud jobban zokogni egy szomorú családtörténeten, ki mond nagyobbat, vagy ki bénázik látványosabban a színpadon. De ami még aggasztóbb, az a zsűri összetétele. Egyre gyakrabban ülnek ítészi székbe olyanok, akiknek semmilyen zenei, művészi vagy pedagógiai végzettségük nincs, sőt ahhoz a kérdéshez, hogy Mi a legmagasabb iskolai végzettsége?, az általánost írhatják be. Olyan celebek, akiket egy-egy valóságshow vagy „tehetségkutató” hullámai dobtak elénk, és azóta is sodródnak a médiában — karrier, tartalom és tehetség nélkül. De mégis ők döntenek arról, ki érdemel esélyt. Segítek, ez nem véletlen, hanem üzenet. Mert mi is az üzenete annak, ha tehetségekről a bukottak döntenek? Ha mentorrá olyanokat emelnek, akik sosem voltak igazán sikeresek? Hogy nincs szükség sem tudásra, sem műveltségre, sem teljesítményre. Elég a hírnév illúziója. És ha a zsűritag maga tanulatlan, szakképzetlen és gyakran teljesen alkalmatlan, akkor az üzenet világos: akár te is lehetnél ott. Ez a felismerés egyszerre mérgező és csábító. Mert ha a zsűritag véleménye mérvadó, és ő nem különb nálam, akkor az én véleményem is fontos. Így válik az átlagember mindenhez értő kommenthuszárrá. Így születik meg az a társadalom, ahol már mindenki szakértő. Mindenki ítélkezik. Mindenki elemez. Mindenki versenyeztet — a Facebook-falán, az Instagram-storyjában vagy a YouTube-kommentjeiben. És így lesz mindenkiből egy nagy, zajos, üvöltöző zsűri, ahol már senki nem kíváncsi a valódi tartalomra, csak arra, hogy ki tud hangosabban bekiabálni. És mindeközben a valódi tehetségek csendben elmennek. Vagy el sem indulnak.

A balkáni üvöltözés mint szórakoztatás

A szerb televíziós paletta egyik legismertebb „intézménye” a valóságshow. Ám ezek a műsorok már rég nem arról szólnak, hogy emberek együtt élnek egy kamerákkal telerakott házban. Nem. Ez már sokkal több: ez az emberi méltóság napi szintű meggyalázása, élő adásban, főműsoridőben. Az ilyen adások egy országos pszichiátria színterei, ahol a résztvevők nem karakterek, hanem megkérdőjelezhető elmeállapotú, rossz karikatúrák. Ezekben a műsorokban a konfliktus nem a dráma eszköze, hanem a tartalom maga. Kiabálás, káromkodás, asztalborogatás, fenyegetés — ezek mindennaposak. A nézők számára ez nem elrettentő, hanem „izgalmas”. És persze a nézettség szárnyal. De mi történik akkor, amikor a társadalom jelentős része nap mint nap azt látja, hogy ez a norma? Hogy akkor vagy „valaki”, ha lehordasz másokat, ha minél mocskosabban beszélsz, ha minél hangosabban ordítasz? A primitív viselkedés nem egyszerűen elfogadottá válik — hanem alapbeállítássá. A viselkedésminták, melyek ezekből a műsorokból átszivárognak a való életbe, érezhetően rombolják a közbeszédet, a családi kapcsolatokat, az iskolai légkört és végső soron a társadalom egészének morális szövetét. És hogy mindez csak a Balkán sajátja lenne? Ugyan. A magyar valóságshow-k is rég átvették ezt a modellt. Csak nálunk egy kissé más a csomagolás: kevesebb a nyílt káromkodás, de több a műmosoly és a lealjasodás — a lényeg viszont ugyanaz. Szándékosan kiválasztott, szélsőségesen exhibicionista személyiségek, akiknek egyetlen dolguk, hogy minél primitívebbek legyenek, sőt minél mélyebre süllyedjenek. Ez nem szórakoztatás. Ez már nem a padló, hanem az alagsori szomszéd lakása.

Boldog, aki még emlékszik

A negyven feletti olvasók még emlékeznek arra az időre, amikor a televízió igazi tartalmat sugárzott. Amikor nem villanásokkal operáltak, hanem műsorstruktúrában gondolkodtak. Amikor értelmiségiek beszélgettek közéleti kérdésekről, amikor színészek szerepeltek a műsorokban, amikor a humor valóban vicces volt, amikor szellemi vetélkedőn izgulhattak és pallérozhatták tudásukat, vagy amikor egy tehetségkutatóban valóban énekesek versenyeztek. Ezekben az időkben a műsorvezető nem harsány volt, hanem művelt, a zsűritag nem botrányhős, hanem tanult és sikeres szakember. És valamiért mégis működött. Ez a korszak a ’90-es évek végén zárult le — amikor a tartalom elkezdett eladhatósági szemponttá válni, az ízlés pedig felborult értékrendű marketingesek játékszere lett.

Az oktatás bűnrészessége

És mit tesz ezzel az oktatási rendszer? Semmit. Pontosabban: éppen annyit, amennyi ahhoz kell, hogy ez így is maradjon. Az iskolák nem tanítanak médiatudatosságot, nem fejlesztik a kritikai gondolkodást, nem ösztönöznek reflektív tartalomelemzésre. A tananyag megrekedt, és a kulturális szocializáció mint fogalom szinte ismeretlen. Pedig az iskolának kiemelt feladata kellene hogy legyen, hogy felkészítse a diákokat a modern világ tartalmi dömpingjére. Arra, hogy különbséget tudjanak tenni érték és értéktelen között. De ha ezt nem tanítjuk meg nekik, akkor ne csodálkozzunk, hogy a valóságshow-k, gyűlöletkeltő műsorok és önmagukat lejárató „sztárok” adják meg számukra a referenciát.

Van-e visszaút?

A kérdés a végére újra felmerül: ez valóban a társadalom igénye, vagy csupán egy ránk erőltetett kulturális nyomor? Talán mindkettő. Az biztos, hogy nem alakulhatott volna ki ez a kulturális állapot anélkül, hogy ne lett volna valahol egy végzetes együttműködés: a közönyös oktatás, a pénzéhes média és az önmagával megbékélt társadalmi középszer szövetsége. És amíg ez a szövetség fennáll, addig a képernyőn továbbra is harsogni fognak a „tehetségkutatók” tehetségtelenségei, a valóságshow-k valóságtalanságai és a középszer ünneplése. De talán egyszer — valamikor — újra divat lesz gondolkodni. Talán újra ciki lesz butának lenni. És talán akkor majd nem az lesz a sikeres, aki a legnagyobb hangon kiabál, hanem aki a legértelmesebben szól.

Addig meg… marad a távirányító. Használjuk belátásunk szerint, vagy csak nyomjuk meg rajta a piros gombot.