Törzshelyére, a Hadik Kávéházba invitált, ahol kreatív írás iskoláját is tartja.   

— Fél évvel ezelőtt elindítottuk a Péterfy Akadémiát, melyet szeretnénk egy nagyobb művészeti iskolává bővíteni, ahol több Péterfy is tanít majd, Bori (Péterfy Bori, az író testvére), Éva (Péterfy-Novák Éva), a feleségem és jómagam. Tavaly ősszel még a Jurányi Házban tartottam kreatívírás-kurzust, mely azóta is fut, kezdő, haladó és mestercsoporttal. Ekkor keresett meg a Hadik Kávéház kulturális szervezője, Ott Anna, akinek egyébként a magyarországi irodalomszervezésben, irodalmi influenszerkedésben, olvasásnépszerűsítésben is jelentős szerepe van, és megkérdezte, nincs-e kedvünk itt is tartani egy kurzust, mert a Hadik Kávéháznak fontos, hogy tele legyen irodalommal. S az író-olvasó találkozók mellett valami újat is szeretnének. Rábólintottunk, és kitaláltuk ezt az intenzív, öthetes kurzust, melyet vasárnap délutánonként tartottunk, a nap végén a hallgatók felolvasóest keretében felolvasták műveiket a közönségnek.

Péterfy Gergely (a szerző felvételei)

* Kik jelentkeznek egy ilyen kreatívírás-tanfolyamra?

— Nagyon sokféle ember. A gimnazistáktól kezdve egészen a nyolcvanéves korosztályig. És különfélék a motivációik is. Az idősebbek közül sok olyan hallgató van, aki szeretné megírni az életét, a családja történetét, de úgy érzi, az, ahogyan ő csinálja, nem elég jó, nincs megfelelő technikai tudása egy történet felépítéséhez. Mint minden művészeti tárgynak, az írásnak is van egy technikai része, s ezt sem lehet művelni tehetség, rátermettség és akarat nélkül. Kevés született tehetség van, aki úgy perdül táncra, mint John Travolta. Minden teljesítmény mögött sok tanulás és gyakorlás van. A kreatívírás-iskola résztvevői között vannak, akik már írnak, publikálnak, de szeretnék magukat fejleszteni.  

* Sokáig nem tanították az írást, maga a kreatív írás fogalma is csak néhány éve jelent meg.

— Igen. A ’80-as években, amikor én jártam egyetemre, a legtöbben azt gondoltuk, hogy a bölcsészkaron majd megtanuljuk, hogyan kell irodalmat csinálni. Aztán rájöttünk, hogy ez nem így van. A bölcsészkaron az irodalmat a befogadó, a recepció, az esztétika, az irodalomtörténet felől tanítják, kevés információ hangzik el arra nézve, hogy technikailag hogyan is kell ezt csinálni. Hogyan kell elindulni, felépíteni egy karaktert, hogyan kell jól elmondani egy történetet. Mi akkoriban írói levelezéseket, naplókat olvastunk, hogy egy kicsit belelássunk. Flaubert leveleit a fiatal Maupassant-hoz stb. De ezeket az írásokat úgy kellett előbányászni, miközben például az angolszász világban a kreatív írás technikai ismereteinek oktatása egy dinamikusan fejlődő irányzat volt. Engem ez már akkor nagyon érdekelt, azóta rengeteg könyvet elolvastam, és próbára tettem ezeket az elméleteket saját gyakorlatomban is. Ki merem jelenteni, hogy elég sok mindent tudok arról, hogyan épül fel egy történet, melyek az elbeszélői nézőpontok. Jó lett volna, ha annak idején nekem is megtanítják ezeket. A kurzusomon foglalkozunk az elbeszélővel, a történettel mint struktúrával, a karakter felépítésével, feszültségkeltéssel, a mondatokkal, a bekezdésekkel, fejezetekkel. Emellett az apróságnak tűnő részletekről is beszélünk. A mellékszereplők, mellékszálak kidolgozásával, stilisztikai kérdésekkel, azzal, hogyan lesz egy szövegnek egységes stílusa, hogyan lesz valakinek egyéni stílusa, egyáltalán ez kialakítható-e, vagy csak úgy leesik a mennyből. Saját és barátaim praxisa alapján el tudom mondani, hogy az írás egy életmód. Mindennap csinálni kell.

* Te szoktad érezni egy nagyobb regény szavainak papírra vetése közben, hogy abból egy sikeres könyv kerekedik majd ki?

— Sokszor van az, hogy az ember leír valamit este, nagyon élvezi, aztán másnap reggel elolvassa, s azt mondja: Jézusom, ki írta ezt, ez borzasztó?! Aztán olyan is van, hogy az ember leír valamit, azt érzi, hogy jó, másnap elolvassa, s még mindig jó. Ez a ritkább. Ahogy az is ritka, hogy amit ír az ember, az egybeesik az ízlésével, azaz olyan, amit ő maga is szívesen olvasna, az a szöveg születik meg, amelyet még soha nem olvasott, de mindig is hiányzott az olvasmányai közül. Vannak persze szerencsés helyzetek, amikor az embenek „elsül a keze”, s amit leír, az azonnal nagyon jó, alig kell javítani. Vannak ilyen áldott pillanatok, de ez nagyon ritka. Sokkal gyakoribb az a másik, a melós oldal. Amikor addig csiszolgatja, nézegeti az ember, addig húz belőle, s írja újra, amíg végre el nem készül az a szöveg, amelyet saját kritikai érzéke jóváhagy. Ahhoz, hogy az ember valamilyen szinten hozzá tudjon szagolni az íráshoz, nagyon erős kritikai érzék, pontos esztétikai ítélőképesség is szükséges, ezt olvasással lehet pallérozni.

* S aztán ha olvasó, kritika és az író maga is szereti a könyvet, megszületik az a bizonyos jó érzés. Számodra fontos a siker?

— Persze, hiszen a szöveg az olvasóért van. S a kritika is fontos. Nem rossz, ha a kritika véleménye egybeesik az olvasói sikerrel. De például rengeteg olyan szerző van, akit én szívesen olvasok, de a mellettem ülő ember azt sem tudja, kicsoda. És sok a méltatlanul olvasatlan életmű. Megjósolhatatlan dolgok ezek.  

* A témaválasztáskor mi a döntő számodra?

— Sok történetkezdemény van a fejemben, papírokon, a gépemen. Ilyenkor körülnézek a világban, megnézem, mi érdekli az embereket, mi feszíti a társadalmat, mi az, ami nincs kimondva. Általában szerencsés esetben ez ugyanaz, mint ami engem is feszít. Igyekszem tágítani azt az érzékemet, hogy mi az, ami érdekes az olvasónak és nekem. Aztán persze azt is csinálhatod, hogy megírod, ami érdekel, és reméled, hogy az olvasót is érdekelni fogja.

* Kiket olvasol mostanában szívesen?

— Mostanában olyan első-második kötetetes szerzőket olvasok, akikről azt érzem, hogy izgalmasak, s egy másik generációból jönnek. A legutóbbi nagy élményeim Szeifert Natália, Mucha Dorka és Molnár T. Eszter könyvei voltak. Rettenetesen érdekel, melyek azok a témák, amelyek a nálamnál sokkal fiatalabb emberek számára fontosak.

* Szeretem benned, hogy nagyon aktív vagy az online világban. Felvetted a világ ritmusát. Követed az aktuális trendeket, publikációs tereket. Tolod a kontentet.

— Haha! Tolom, igen. Magyarországon nincs közszolgálati média, visszaszorultak azok a fórumok, ahol irodalomról egyáltalán szó van, s ahol van, ott propagandaértelemben beszélnek róla. Olyan szinten beszűkült az a tér, ahol az ember eljuthat az olvasóihoz, hogy egyszerűen átszorultunk a szociális médiába. Facebook, Instagram. A TikTokra már nem vagyok alkalmas, azt hiszem. (Nevet.) El kell jutnia az olvasóhoz annak a híre, hogy itt vagyok, írok, dolgozom. Ez országos sajtó, regionális sajtó, közszolgálati rádió és tévé nélkül viszonylag nehéz. Ezért erősebb a jelenlétem a szociális médiában. S arra kellett rájönnünk, hogy ha valamit felteszünk az oldalunkra vagy a blogomra, azt sokkal többen elolvassák. S előnyös helyzetben vagyok, mert én állítom elő a tartalmat, én döntöm el, mi kerül az olvasók elé. Én egyébként nem facebookozom, csak Péterfy Gergely író oldalát kezelem. Magánemberként szinte soha nem kommentelek.

* Feleségeddel, Péterfy-Novák Évával van egy közös könyvetek, a Panda ölelése, mely egy kínai útinapló. Tudom, hogy szerettek utazni, úgyhogy arra kérlek, mesélj el egy jó sztorit erre az utazásmentes időszakra.

— Valóban sokat utazunk, az utóbbi években valahogy úgy jött ki a lépés, hogy többször is jártunk Kínában. Egy teljesen más univerzum ez. Amikor kiderült, hol lesz a szállásunk a rezidenciaprogramon, elkezdtem feltérképezni a környék történetét. Kiderítettem, hogy pontosan azon belül a két-három utcasarkon belül, ahol a szállodánk is állt, a ’30-as években egy Sztella nevű magyar nőnek volt egy kávéháza, a Hungária, mely részben kuplerájként funkcionált, s a német titkosszolgálat fontos találkozóhelye is volt. Sztella eladta az intézményt, amikor jöttek a kommunisták, mielőtt még kiderült volna, hogy az egész be fog dőlni. Ő egy profi kurva volt, Pestről indult, aztán, mint egy Rejtő-regényben, Tangir, Isztambul stb. legelképesztőbb bordélyaiban működött, és végül Sanghajban ütött tanyát. Onnan Amerikába hajózott, és nem tudni, mi lett vele. Isteni történet. Amikor Pesten azt a mondást hallottuk gyerekkorunkban, hogy „persze, meg a sanghaji nagynénikédet”, sosem értettem, hogy kerülnek nagynénik Sanghajba, erre kiderült, hogy egy többszázas magyar kolónia élt ott.

* Dolgozol most új regényen?

— Jó lenne visszaülni, és nekilátni egy nagyregény írásának, de most sok apróbb dolgot csinálok. Most indul a 24.hu-n egy podcast, a klubrádiós műsorsorozatom, a Kilépő folytatódik itt, melyben az utóbbi tíz évben emigrált honfitársaimmal készítek interjúkat, őrült jó sztorik hangzanak el, ebből könyvet is tervezek kiadni. Ugyancsak podcastban a saját weboldalamon lesz egy irodalmi beszélgetéssorozat szerkesztőmmel, kiadómmal, Mészáros Sándorral. Ide különböző vendégeket hívunk, s az irodalomhoz kapcsolódó témákról beszélgetünk majd. Írok a HVG-nek, a Nők Lapjának, az ÉS-nek, tehát ez az év ilyen kisebb terjedelmű szövegek írásával telik majd. Aztán meglátjuk. Ki kellene találnom, melyik témámból legyen a következő könyv. Van néhány jelölt a pakliban.