— Nem tudom, van-e jogom arra, hogy bármit is bíráljak — mondja alig hallhatóan az asszony —, hiszen sok olyan dolgot láttam, hallottam életemben, és néhányban magam is részt vettem, amelyek nem válnak az ember becsületére. Mentségemre legyen mondva, én inkább tanácsadóként, mint aktív résztvevőként vettem részt bennük. De ez szemernyit sem változtat a lényegen: amit mondtam vagy tettem, arról abban a pillanatban is tudtam, hogy nem helyes, de akkor úgy éreztem, a tanácsommal talán segítek azon, aki arra rászorul. Már hosszú ideje nyugdíjas vagyok, öt éve özvegy is, bőven van időm arról gondolkodni, mit tennék, ha újraélhetném az életemet. Ilyenkor rájövök, hogy igazából úgy kell élni, hogy az ember időskorára se bánja meg, vagy ne szégyellje, amit fiatalkorában csinált.

Falusi születésű vagyok, elég zárt, kis közösségben éltünk. Ma is pontosan emlékszem, hogy az 5 kilométernyi dűlőút mentén összesen negyvenegy tanya állt. Sem templom, sem iskola nem volt nálunk, a 4 km-re levő faluba jártunk iskolába és vasárnaponként misére. Valahol az út közepén volt egy kitéglázott terület, ott volt a bolt, a hentes, egy borbélyműhely, ahol szükség esetén rövidre nyírták a kislányok haját is. Azt hiszem, a két húgom és én jól éreztük magunkat, nem emlékszem egyetlen olyan pillanatra sem, amikor szomorúak vagy elégedetlenek voltunk.

A négy elemi után szerettem volna továbbtanulni, azt akartam, hogy legalább nyolc osztályom legyen, az már abban az időben komolyabb iskolai végzettségnek tűnt. Nem akartam a tanyán maradni, már gyermekként arról álmodtam, hogy reggeltől 2-ig dolgozok, utána meg szép ruhába öltözök, és megyek a gyerekeimmel sétálni. Sok sírás, könyörgés után apám beleegyezett, hogy befejezzem a nyolc osztályt. Elég körülményes volt, mert utazni kellett a reggeli vonattal a közeli városig, de nekem semmi sem volt nehéz. Befejeztem a nyolcadik osztályt, szerettem volna szakiskolába iratkozni, de ezt már nem mertem említeni otthon. Annál is inkább, mert az egyik gyárban fiatal munkásnőket kerestek, akiket betanítottak a termelés egy-egy szakaszára, és rendes fizetést kaptak. Jelentkeztem, fel is vettek. Nekem a gomblyukak helyét kellett krétával rárajzolnom az anyagra! Nagyon fontosnak éreztem magam. Alig néhány hónap múlva a munkavezető az irodába küldött. Ott kérdezgettek, a végén pedig azt mondták, talpraesett vagyok, így lettem irodai, illetve vállalati küldönc. Ebből a tisztségből vonultam nyugdíjba is. A gyárban lettem szerelmes az egyik segédmunkásba, férjhez mentem, és a városban maradtunk. A húgaim otthon maradtak, ott is mentek férjhez. A fiatalabb alig élt négy évet a férjével, éppen megszülte a második kislányukat, amikor a férjét elütötte egy teherautó. Hazaköltözött a két picivel, elkezdett dolgozni egy tanyán — gondozta a gazda ágyban fekvő, beteg anyját.

Szültem két fiút, vasárnaponként rendszerint kimentünk anyámékhoz a tanyára, de bennünket a család egy kicsit városinak, azaz úrinak tartott. Talán ezért történt, hogy a húgom, aki ott élt, sokszor kérte ügyes-bajos dolgaiban a tanácsomat. De nemcsak ő, sokan a szomszédból is átjöttek, ha otthon voltunk, és gyakran hangzott el: „Te már régóta városi vagy, jobban tudod…” Amiben tudtam, abban segítettem, amit pedig nem tudtam, azt a másik vasárnapig megérdeklődtem. Akkor estem igazából kétségbe, amikor a húgom közölte, hogy terhes lett a gazdától, akinél dolgozott. A férfinak felesége és két gyereke volt, nem tudtam elképzelni, ez hogyan történhetett meg. A húgom könyörgött, hogy segítsek. „Én már annyit imádkoztam Istenhez, hogy segítsen rajtam, emelgettem az ötvenkilós kukoricás zsákokat, de semmi sem történt” — mondta. Megmagyaráztam neki, hogy nem imádságra, hanem vagy orvosságra, vagy orvosi beavatkozásra van szükség, ha nem akarja megszülni a babát. Kétségbe volt esve. Félt a szüleinktől, attól, hogy kidobják, hogy mi lesz vele és a két gyerekkel, de a legszörnyűbb a szégyen, a kiközösítés lett volna, melyre biztosan számíthatott. Végül én vittem el a terhességmegszakításra, és falaztam a szüleinknél, hogy meg ne tudják, miért maradt nálam három napig. Tudja, ez a történet már nagyon régi, de mint egy lidércálom, mindig visszajár. És számonkéri tőlem, amit tettem, pedig én csak segíteni akartam. Megmenteni a testvéremet a szégyentől, a hontalanságtól. Máig nem találtam megfelelő választ arra, igazam van-e. Csak abban vagyok biztos, hogy a húgom valóban nem kívánta azt a babát, és ezért úgy érzem, hasznos tanács volt az inkább orvosság, mint imádság.