Nem mondom, azért egy picit remegtem a telefon innenső végén, hiszen mi is az LGT dalai mellett cseperedtünk fel. Aztán beleszólt: Ez csak magácska lehet ilyen számról. Akkor csapjunk is bele!

* Időutazunk egyet?

— Utazzunk.

* Egészen a Generálban töltött időszak végére. Annak a bizonyos felkérésnek a napjára. Egy igen sikeres zenekar volt akkoriban a Generál, de mégis igent mondott az LGT-nek, azaz „átszerződött”.

— A szakmából akkoriban azért kevesen tudtak volna nemet mondani az LGT-nek. De kezdem az elején. Akkor utazzunk vissza a korszakba. A ’70-es évek elejére. Ahol is minden bokorban termett két-három zenekar, ráadásul nem is rosszak. S ott volt a beatzene, melyet mindenki hallgatott. Na már most ebből a tengernyi zenekarból azért csak a legeslegjobbak tudtak kiemelkedni. Nem szeretnék álszerénynek tűnni, ezek közé tartozott a Generál is. Értékes, újszerű dalokat írtunk, megnyertük a Ki mit tud?-ot is, de azért akkoriban a szakma fél szemmel mindig azt leste, mit csinál éppen az LGT: hol járnak a tagjai, mikor jelenik meg új albumuk. Ők voltak a korszak legmeghatározóbb supergroupja. 1974-ben, amikor az USA-ból tartottak hazafelé, már hallottuk a hírt, hogy Barta Tamás kint marad, nem jön haza, de továbbra is játszik velük, amikor tud. Igen ám, de közbeszólt az élet, nem nagyon lehetett utazgatni, úgyhogy az LGT elkezdett gitáros után nézni. Én éppen az NDK-ban, Kelet-Berlinben turnéztam a Generállal. Itthon már kérdezgették, mikor érkezünk, s amikor befutottunk, az LGT technikusa már ott várt, hogy a zenekar beszélni szeretne velem. Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. Néhány perc múlva már a helyszínen voltam. Nekem szegezték a kérdést, megkérdeztem, mennyi időm van gondolkodni, s azt válaszolták: három perc. No, nem telt le az sem, és már igent is mondtam.

* Akkor a Generál többi tagja ezt nyilván megértette, hiszen egy ilyen helyzetben ők is vadul bólogattak volna.

— Az biztos. Mi nagyon jól dolgoztunk együtt, szép sikereink voltak, de az LGT-hez való csatlakozás egy szintlépés volt számomra. A Generál tagjaival a mai napig sokat beszélgetek, játszottunk is együtt, jóbarátaim a mai napig, nem volt köztünk soha sem harag, sem bosszúság. És csak nézd meg, ők mindig talpra esnek. Jöttek az egyre ütőképesebb zenészek, Charlie, Tátrai, és sorolhatnám. 

* Ez igaz. Az LGT-lemezek szinte minden dala sláger lett. Elképesztő, hogy mennyi jó szám született. A keletkezés folyamata milyen volt?

— Nincs két egyforma koncepció, ahogyan két egyforma stílusú lemez sincs. Az LGT esetében ez úgy történt, hogy a próbákon örömzenéltünk, s alakítottuk a dalokat. Olyan is volt, hogy valaki egy már szinte majdnem kész számmal érkezett a próbára. Mindent felvettünk. Forgott egy vagy két magnó, s akármit csináltunk, azt rögzítettük. Persze csak egy-egy lemez elkészítése előtt. Ha, mondjuk, szeptemberben fel kellett vennünk egy nagylemezt, kijelöltünk a nyárból két hetet, amikor szinte éjjel-nappal próbáltunk, és összeraktuk az anyagot. Ugye, egy lemezre kilenc dal fért, az első oldalra öt, a másodikra négy. Mindig volt koncepciónk. Meg lehet figyelni az egyes lemezeket, észrevehető. Még ha az Álomarcú lány és a Gyere ki a hegyoldalra első látásra különbözőek is, akkor is egy gondolat, egy koncepció mentén kerültek egy lemezre. Ami a zenét illeti, mindig kísérletezőek voltunk. A reggae-től a soulon, az avantgárdon át a jazz-rockig mindenben kipróbáltuk magunkat. A szövegeinket dalszövegírók, költők szerezték, s azt foglalták dalba, ami a zenekarral történt, vagy a világgal, mely körülvett bennünket.

* Hajós András és a Dalfutár. Sokan szeretjük. Az egyik részben ön volt a zeneszerző, s rögtön két dalt is tálalt Hajósnak. Van olyan, hogy az ember úgy ébred, nincs több zenei ötlete?

— Szerintem nincs. Ez úgy működik a zeneszerzőknél, nálam is, hogy amikor egy konkrét dátumig kell valamit megírni, akkor kénytelenek vagyunk addigra meg is csinálni. A mai világban már nem nagylemezekben gondolkodunk, a zene, a zenész olyan fogyasztási cikk lett, mint egy zokni, egy cipőfűző vagy egy szendvics. Úgy lapoznak át az emberen, mint amikor a parkolóházban helyet keresünk magunknak. Ez van most a világon mindenhol. Felgyorsult a fogyasztás. Minden hozzáférhető, csak kattintani kell. Az igazi zene azonban nem erről szól, és soha nem lesz sem zokni, sem cipőfűző, sem szendvics. Ha szerencsém lenne, s jól bánnának velem, a dalokkal, akkor többet írnék. Nem a pénzt vagy az időt sajnálom. Egy zeneszerző akkor is zeneszerző, ha nem jelenik meg naponta új dala. Ő attól még megírja őket, csak inkább a fiókba teszi. Egyébként nem is szeretem a dalaimat csak úgy odadobni.

* Zenevonat. Hamarosan berobog a kanizsai állomásra. Emellett persze másokkal is muzsikál. Mit szoktak játszani?

— Saját dalokat és LGT-számokat is, szeretem a saját szerzeményeimet játszani, viszont ott van a pakliban, hogy az ember egy kapszulában, egy fiókban van, úgyhogy hiába játszom a saját kis triómmal a saját új dalaimat, mondjuk, egy kevésbé ismert albumról, nem kíváncsiak rá az emberek. Csak néznek egymásra, hogy: Mi a frász ez? Mit csinál ez? Mit játszik? Mi nem ezt akarjuk hallani! Én sok évig voltam egy zenekar tagja. Ha ki akarnék törni ebből az emberek által rám húzott, kis dobozból, az nem vezetne jóra. Úgyhogy eldöntöttem, nem fogok szélmalomharcot vívni sem magammal, sem másokkal. Akkor, amikor van értelme, s van megfelelő közönség is hozzá, eljátszom a dalaimat, besuszterolom őket a koncertbe, sokszor mintegy kísérletként. De ráerőltetni nem akarom senkire. Tőlem azt akarják, hogy menjek ki a hegyoldalba, hogy írjam nekik a dalt, s ezzel nincs is semmi gond. Úgysincs rám ideje a fogyasztónak, csak az igazán elvetemült balközépnek. (Nevet.)

* Van olyan mai zene, amely lázba hozza?

— Mindig van. Lehet találni, de nem könnyű. A legtöbb egy jó középszert képvisel, vagy bőven az alatt van minőségileg. Mert ez a gyorsan fogyasztható. Hamar elkészítik, elfogyasztják, majd eldobják. Ugyanaz szól a liftben, piszoárban, otthon, butikokban, bevásárlóközpontokban. S innentől kezdve háttérzenévé válik. Zajjá, mely azért van, hogy ne legyen csend, és az ember ne tudjon gondolkodni, csak vásároljon, fogyasszon. Minőségi zenéből nagyon kevés van. Én nem tartom magam retrónak, a véletlen műve, hogy most éppen egy Jaco Pastoriusról szóló dokumentumfilmet nézek. Azért az tény, hogy az igazán jó zenék örökké jók maradnak. De mindig lesz, aki tud újat mutatni, újat hozni a zenei világba. Csak egyre kevesebb. De nem azért, mert nincs új a nap alatt. Egyébként a modern klasszikus zenében nagyon ütős dolgokat lehet találni. Például a fiatal holland, lengyel zeneszerzőktől megőrülök. Olyan elképesztően magas színvonalra fejlődtek, hogy megáll az ész. De a popban, rockban, jazzben sem állt meg a fejlődés, hála istennek.

* Tudom, hogy ez egy lehetetlen kérdés, de van egy olyan koncert, amely valamiért nagyon emlékezetes volt?

— Igazából a vízválasztó, nagy koncertek a legemlékezetesebbek. A tabános május 1-jék például. Nem volt belőlük sok, lehet, azért annyira fontosak. Aztán ott a Nyugati pályaudvarbeli koncertsorozat vagy a Felvonulás téri koncert. Az angliai turné, amikor keresztül-kasul bejártuk az országot, de a Szovjetunióban is eltöltöttünk három hosszú — számomra nagyon szép emlékű — koncertsorozatot. Nem tudok kiemelni egy-egy fellépést. Mindig nagy súlyt helyeztünk arra, hogy úgy játsszunk, úgy szólaljunk meg, ahogy a lemezen hallható. Tehát nem nagyon volt gyenge koncertsorozatunk, mert a lécet nagyon magasra helyeztük. No, és persze a kubai turnéra azért szívesen emlékszem vissza, azért az nagyon egzotikus volt.

(Szalai Attila rajza)