Egy államférfi szenvedélyes, ismeri a helyzetet, és tudja, mit akar. Van víziója, ezt ki tudja fejteni, a legjobb emberekkel veszi magát körül. Ilyen vezető ma nincs Európában.

De Gaulle még képes volt azt mondani Amerikának, hogy eddig és ne tovább, Mitterrand és Chirac is hordozott egy kimért, megnyugtató erőt, mely messze túl van azon, amit a mai francia elnök képvisel.

A Hitler utáni összes nyugat-németországi vezető is tiszteletre méltó volt, Adenauer, Brandt, Schmidt, Kohl. Méltóak voltak ahhoz, hogy sikerüljön leépíteniük valamit abból az óriási gyűlöletpotenciálból, amelyet Hitler felhalmozott azzal a pusztítással, amelyet okozott, sőt az ország már a ’60-as években vonzóvá vált a külföldieknek. Kohl még a német egyesítést is elérte.

A brit miniszterelnökök sokaságából talán Margaret Thatchert érdemes kiemelni, aki farkasszemet nézett a gazdasági válsággal, és Nagy-Britanniát súlyos áron, de visszaállította a globális színpadon elfoglalt helyére, és ő volt az, aki megnyerte a falklandi háborút is. A brit diplomácia élén előtte is zsenik álltak, Disraeli, Gladstone, Churchill.

Ne feledkezzünk el a porosz, majd német kancellárról, Bismarckról sem, aki a modern diplomácia és nemzetközi kapcsolatok rendszerét dolgozta ki, és ez működött is, sőt nyomaiban ma is jelen van. Talleyrand pedig egy önálló kategóriát képviselt, hiszen csak külügyminiszter volt.

Ha a fenn említett emberek közül valaki esetleg azt a parancsot kapja, hogy ne kössön meg egy kecsegtető üzletet, akkor az nagyon megszégyenült volna. Ezek az államférfiak kőkeményen kiálltak volna saját és nemzetük érdekei mellett, legyen szó békéről, háborúról vagy üzletről.

Félnek

Ha azt az okot vizsgáljuk, hogy a mai európai politikusok miért ilyen nyeglék, akkor az elmúlt három, illetve négy évtizedre kell odafigyelnünk. Ezek kezdetén még ott voltak az államférfiak — illetve Margaret Thatcher személyében az államot megtestesítő nő —, akik reális alapon politizáltak. Viszont ahogy az 1990-es évekbe értünk, ezek a politikusok mind a múlté lettek, és helyettük — Angela Merkelt kivéve — pillanatemberek érkeztek a politikába. Ráadásul ebben a korszakban, a nagy szabadság és gondtalanság jegyében, elhanyagolták a nemzetközi elfogadottságukat, nem tekintették partnereknek a kisebb államokat. Mint NATO-tagok mind ellustultak, a fegyvereik fejlesztését az USA-ra hagyták, mely a NATO háromnegyedét pénzelte, és egyszerűen minőségben, mennyiségben akkora erőt épített fel, amelyet Európa egésze szinte fel sem tud fogni. Katonailag ezek az államok halvány árnyai lettek az USA-nak.

A félelem második oka az, hogy a világpiaci, illetve világkereskedelmi érdekeiket előbb leépítették, majd alárendelték az USA-nak. Tévesen gondolták, hogy a Maastrichtban megszületett gazdasági óriást más óriások is tisztelni fogják. Minél többet beszéltek az összefogásról, annál kevésbé fogtak össze, az olcsó üzemanyag, mondjuk, egy harmadik országban előnyöket nyújtott az olcsóbb munkaerő által termelt tejnek, vajnak, húsnak, járműnek, sőt az egész ipar jelentős részét kiszervezték Kínába, miközben tudni lehetett, hogy Kína hatalmas léptekkel halad előre. Másrészt Putyin Oroszországa nem a vodka ritmusára dülöngélt, hanem lassan elkezdett építkezni, de agresszív mindaddig nem volt, amíg a NATO nem akart túl közel menni hozzá.

A mai államok vezetői súlytalanok mind az USA-val, mind Oroszországgal szemben. Egyes országokban azért, mert kicsik (pl. Magyarország), és nem volt soha gyarmatbirodalmuk. Más országokban azért, mert karizma-, képzettség-, érték- és erkölcssemlegesek, langyosak és jellem nélküliek a vezetőik. Gondoljunk csak Ursula von der Leyenre, aki úgy volt Németország hadügyminisztere, hogy a doktori értekezésében plagizált. Ma mégis az Európai Parlament elnöke. Milyen súlya van egy ilyen elnöknek az USA adminisztrációjával szemben, mely minden fontos és kevésbé fontos európai embert lehallgat?

Az adatgyűjtéssel olyan információkra is rájöhetnek, amelyek valaki legféltettebb titkait is érinthetik. Például ha két mobileszköz este 9-től reggel 7-ig egymás közelében van, akkor ez arra utal, hogy a tulajdonosok is közel lehettek. Az USA vélhetően sok európai ország vezetőiről birtokol érzékeny információkat, de ez a különféle EU-s intézmények vezetőire is vonatkozik. A legtisztább életű embereknek is van takargatnivalójuk, és ezeket a dolgokat meg lehet tudni. Egyelőre úgy fest, hogy az európai vezetők inkább a „nagy barát” USA-tól félnek, mint a saját lakosságuktól. Most meleg van, nyár, de lesz ősz és tél is, lehet, hogy az is változni fog, kitől kell félniük.

Ha nem félt volna, akkor Olaf Scholz sem azzal kezdte volna mandátumát, hogy embargót vezet be, és az első földgázvezetéken csökkenti az érkező mennyiséget, hanem azzal, hogy a másikat is megnyitja.

Túl vannak fizetve

A legtöbb országban a politikusok, bizonyos szintek felett, maguk hoznak döntést a fizetésükről, és ez az összeg tetemes is lehet, sokszor jóval nagyobb, mint amennyire szükségük van.

Én soha nem voltam híve annak az olcsó retorikának, hogy a politikus fizetése alacsony legyen, sőt, azt gondolom, hogy magas, kiemelkedően magas bérre van szükség. Erre a helyzetre igaz a mondás: ha mogyoróval fizetsz, mókusok fognak neked dolgozni. És nekünk nem mókusokra van szükségünk, hiszen a hatalom bizonyos szintjein milliókról, magasabb helyeken milliárdokról döntenek. Nem várhatjuk el, hogy aprópénzt kapva döntsenek nagy költségekről. Ha azonban tisztességesen meg vannak fizetve, akkor elvárható, hogy saját meggyőződésből, korrupciómentesen, a kérdést jól megvizsgálva szülessenek a döntéseik.

Ha viszont valaki túl van fizetve, és nem kellően bölcs, akkor könnyen megtörténhet vele, hogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal, sőt, ha a pozícióját zsákmánynak tekinti, az is, hogy nem is érdekli, miről dönt. Előfordulhat továbbá, és ez eléggé gyerekes, hogy a politikusok egymást hergelik. A magyar parlamentben is volt már krumpliátadás, illetve a szerb parlament előtt öltönyszaggatás. Belgiumban régebben az volt a szokás, hogy egy tortát nyomtak a kiszemelt politikus arcába (ami persze lehetett szavazói véleménynyilvánítás, de a konkurens párt is megszervezhette).

Summa summarum: a túlfizetettség deformálja a személyiséget, másrészt pedig kereshet egy politikus sokat, de ha egy igazán gazdag emberrel kerül szembe, tollpihesúlya lesz. Ám ha az állam működik, nem kell a nagyon gazdag embertől félnie, hiszen tiszta, és egyenrangúan beszélgethet vele, mert az állam mögötte áll. Ha viszont nem tiszta, akkor az államtól kell félnie.

Nem tudják megoldani a gondokat

Mindez egyszerű volna, de a XX. század nemcsak a fizikáé, hanem a pszichológiáé és a médiáé is volt. A legtöbb esetben nem ismerjük igazán a politikust, akire szavazunk. Így, az ember alaptulajdonságaiból kiindulva, a jelöltek megvezethetik a szavazókat, akik emiatt évekig várhatnak egy jobb alternatívára. A politikai propagandának számos eszköze van, melyről mi, egyszerű emberek el sem tudjuk képzelni, hogy milyen hatással lehet ránk.

Azt hiszem, hogy az európai embereket többnyire megvezették, a politikusok pedig beleakadtak saját elveik hálójába. Szerintem félnek is az USA túlerejétől, ezért figyelhető meg, hogy tehetséges és okos emberek buta döntéseket hoznak. És ezért van az, hogy Európát belekormányozták egy lehetetlen helyzetbe. A mai politikai elit nem tud mit kezdeni magával és azzal a helyzettel sem, hogy beszorult az angolszász és az orosz birodalom közé. Mindkét részről kapja a pofonokat. Oroszországnak van gáza és kőolaja, és nem fogja szégyellni ezeket nyomásgyakorlásra használni, ha szüksége lesz rá. Az USA-nak aránytalanul erősebb hadereje van, mint Európának, ebből adódóan politikai nyomást gyakorol a „szövetségeseire”, aminek következményeként azok átadják fegyvereiket Ukrajnának. Amelyek, mondjuk, a harmadik vonalba tartoznak, és csak esetenként ütik meg a második vonalat, hogy ezután méregdrágán második vonalas amerikai fegyvereket vásároljanak. Az első vonalban lévő fegyvereit az USA már megmutatta a nagyközönségnek, de nem ad el belőlük, és a háttérben már a következő generációt fejleszti.

No, de ez az ő dolguk. Ha azonban erre felfigyeltek volna az európai és a NATO-országok politikusai, akkor nem volnának beszorulva a két hatalmas monolit, az USA és Oroszország közé