A szerb költségvetés idei hiánya mintegy hárommilliárd dinárt tesz majd ki. A sajtó azt adta hírül, hogy az úgynevezett fiskális deficit 225 milliárd dinár, de ha ehhez hozzáadjuk a különféle szociális alapok és az önkormányzatok hiányát, valamint az egyéb kiadásokat, akkor az államkasszában tátongó űr 300 milliárd dinár körüli. Ez mintegy 40-50 milliárddal több, mint amennyivel az előző, azaz a Dačić-kormány számolt, illetve amennyivel kapcsolatban a Vučić-kabinet először még úgy nyilatkozott, hogy ezt az eredetileg számolt hiányt jelentősen csökkenteni fogja.
Aztán kiderült, hogy a költségvetés módosítása végül rosszabb lesz, mint az eredetileg felállított hiánykeret.
Ismételjük meg még egyszer, mert ez egy olyan adat, amelyet jól meg kell jegyezni: a szerb költségvetés hiánya az idén hárommilliárd eurót tesz ki — száz-kétszáz millió ide vagy oda nem számít. Vagyis a szerb állami szféra — az államigazgatástól kezdve az állami közvállalatokon át egészen a bíróságokig, az egészségügyig, a tanügyig, a nyugdíjig, a kultúráig és a sportig — összesen hárommilliárd euróval többet költött el, mint amennyit a kormány a különféle adókból beszedett a gazdaságtól.
Ahhoz, hogy ezeket a kiadásokat a szerb állam fedezze, ekkora összeggel kellett eladósodnia a külföldi és a hazai pénzpiacokon. A szerb államadósság lassan eléri a társadalmi össztermék 70 százalékát. Mellesleg a törvény azt írja elő, hogy az államadósság nem haladhatja meg a GDP 45 százalékát. De jól van, nem is szoktunk hozzá igazán, hogy a törvényekhez úgy ragaszkodjunk, mint a részeg a kancsóhoz.
Ha az elmúlt években Vučić mindezért a felelősséget át is háríthatta másokra — Tadićra, Dinkićre és Dačićra — most már ezt nem teheti meg, és nyugodtan a tükörbe nézhet.
Mi meg megállapíthatjuk, hogy hova juttatott bennünket a miniszterelnök „lágy szíve”. A habozásával, a határozatlanságával, a különféle engedményekkel Vučić az országot még nehezebb helyzetbe hozta. Mindez Szerbiát bizonytalan állammá tette, ami azt is eredményezi, hogy az ország a befektetések tekintetében sem vonzó.
Ezzel egyidejűleg a diplomácia terén az „egyet lépünk az EU irányába, kettőt pedig Oroszország felé” politikával Szerbia szintén ellentmondó üzenetet küld. Senki sem biztos már benne, hogy az ország valójában hova is szeretne jutni.
Ami a kezdetekkor talán még ígéretesnek tűnt, arról lassan kiderül, hogy nem több puszta illúziónál. Amikor például Szerbia tartózkodott az Oroszország elleni szankciótól, Vučić fő érve az volt, hogy a Déli Áramlat kiépítése a szerb cégeknek négyszázmillió eurós megbízással fog járni. Csakhogy közvetlenül a Putyin tiszteletére megrendezett katonai parádé előtt az orosz elnök maga mondta, hogy „Oroszország egyedül nem képes egy több milliárd dollár értékű projektumot finanszírozni, ha a partnerei azon gondolkodnak, hogy egyáltalán szükségük van-e rá”. Más szóval: a Déli Áramlatból addig semmi sem lesz, amíg Oroszország viszonya az Európai Unióval meg nem javul. Ehelyett az orosz elnök ígéretet tett a szerb krémsajt oroszországi exportjára. Korlátlan mennyiségben.
Azt is megígérte, hogy Oroszország, akárcsak eddig, továbbra is támogatja Szerbiát. Ennek értelmében és a beígért jövő előképeként, jobban mondva annak múltjaként nyolcvan orosz hírszerzési tiszt Szófiából már Belgrádba is érkezett. Mindez annak a döntésnek az eredménye, amely szerint a bolgár fővárosból Szerbiába helyezik át a KGB balkáni központját. A hír, félre ne értsük, már csaknem egyéves, de nem árt szem előtt tartani, ha azt szeretnénk megmagyarázni, ami az utóbbi időben Szerbiában történik. No meg azt, ami történni fog.
