Annak ellenére, hogy az úgynevezett komoly sajtó és hírforrások jelentették be - nem akarom elhinni, hogy igaz és lehetséges. Ronaldinho, a Barcelona valóban nagyszerű csatára állítólag heti 320 ezer euróért menne át egy ismert angol klubba. Mivel labdarúgóról, sportolóról és nem újgazdagról, pénzmosásról és a maffiáról van szó - bizonyára fel sem figyeltek erre a hatalmas pénzösszegre, vagy ha igen, akkor esetleg elismerően rábólintottak. Ezért kérem, figyeljünk jobban oda még egyszer: a heti fizetése 320 ezer euró! Egy hétre annyi, mint amennyit egy közönséges halandó - úgyszintén ember - 28-30 év alatt keres meg.
A labdarúgónak is egy feje és két lába van, azzal a különbséggel, hogy az ő esetében a lábában van az, aminek a fejében kellene lennie. És úgy látszik, a mai világban ez sokkal jobb kombináció. Valószínűleg ez is a pénzmosás egyik módja, és a labdarúgókon kívül másoknak is csurran-cseppen ebből a pénzből - de akkor is, közel áll az emberi méltóság megcsúfolásához. Szégyelljék magukat azok, akik csak havi 400-500 eurót keresnek, vagy az a termelő gazda, aki önerőből évente több száz disznót meghizlal, több száz családnak biztosítva a húst? Bizony jó lenne tudni, milyen mércék és értékrend alapján határozzák meg az ilyen és ekkora kereseteket, illetve fizetéseket. De azt sem ártana tudni, hogy milyen mércére alapozzák a 150-200 eurós havi fizetéseket. Azokét, akik a nagyáruházak pénztárainál ülnek vagy a textiliparban, napi 8 órán át görnyednek a szövőgépek felett, ugyanis nekik is egy fejük, két lábuk, sőt két kezük van. Ezért nevezik őket kétkezi munkásoknak, akiket - szükség szerint - a gazda lábbal rúg ki.
És ami a legérdekesebb, mindenki beleegyező jóváhagyással veszi tudomásul ezeket a hatalmas kereseteket. Egyszerűen nem vesszük komolyan - mint ahogyan magukat a labdarúgókat sem. Nekik szabad a pályán köpködni, pofozkodni, életveszélyesen rugdosni. Csupán sárga lapot kapnak azért, amiért egy közönséges halandó a szabálysértési bíró elé kerülne. A focipályán szabad petárdát dobálni és rakétát kilőni - de próbálja ezt meg valaki az utcán vagy a korzón megtenni. Ha a kenyeret és cirkuszt elvet vesszük alapul, akkor bizony drága ez a cirkusz azokak, akiknek még kenyérre is alig telik. Feleségem még sajnálni is szokta a focistákat, amikor szakadó esőben térdig érő sárban, hóban-fagyban látja őket szaladgálni. Amire én csak annyit szoktam mondani, hogy: ennyi pénzért én is megtenném.
Ronaldinho fizetésébe persze nem szólhatunk bele, azt viszont megkérdőjelezhetjük, hogy ennyivel többet ér-e nálunk, más embertársainál. Sőt alacsonyabb szinten sem hőbörgünk túlságosan. Halk káromkodás és fejcsóválás kíséretében olvastam: vannak olyan állami közvállalatok, amelyeknek igazgatói 10-15 ezer euró havi fizetést kapnak! Itt nálunk, a 250 eurós átlagkeresetek demokratikus országában. Államvezetőink, minisztereink, helyetteseik, tanácsosaik, a különböző küldöttségek tagjai, a Kosovo-tárgyalásokra utazgatók 80-100 eurós napidíjjal járják a világot, miközben útköltség, koszt-kvártély fizetve van. Ez a napi 80-100 euró tehát csak cigarettára és kávéra.
Pedig ők még labdába sem rúgnak. Mármint a nemzetközi porondon, a diplomáciában. Tudásukból rendszerint csak öngólokra telik.