Az elzártság nem tarthat örökké

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Az elzártság nem tarthat örökké

Beszélgetés a Magyarországon élő, délvidéki származású Bognár Attila lelkipásztorral, költővel Bognár Attila 1975-ben született Topolyán, általános és középiskolai tanulmányait Kishegyesen, Topolyán és Szabadkán folytatta, majd a szegedi Hittudományi Főiskolán szerzett oklevelet. 1999. októb...

Beszélgetés a Magyarországon élő, délvidéki származású Bognár Attila lelkipásztorral, költővel

Bognár Attila 1975-ben született Topolyán, általános és középiskolai tanulmányait Kishegyesen, Topolyán és Szabadkán folytatta, majd a szegedi Hittudományi Főiskolán szerzett oklevelet. 1999. október 10-én Tornyoson szentelték pappá, az újmiséje egy héttel később volt Kishegyesen. Hogy azóta miként alakult a sorsa, arról ő maga vallott legutóbbi találkozásunkkor, de nem itt, a szülőföldjén, hanem jelenlegi állomáshelyén, a Baranya megyei Szajk faluban.
- Az első kinevezésem Bajmokra, ebbe a soknemzetiségű, kihívásokkal teli helységbe szólt. Nagy szeretettel végeztem az ottani munkámat, igyekeztem a hívek szolgálatára lenni, de mint egy bárd, úgy függött a fejem fölött a bevonulás veszedelme. Úgy éreztem, a katonai szolgálatot nem tudom a lelkiismeretemmel összeegyeztetni, ezért a disszidálást választottam Magyarországra. 2002 szeptembere óta nem jártam otthon, nem is próbáltam meg átlépni a határt, mert nincs szándékomban a hatóság figyelmét ilyen módon magamra irányítani. Először Ráckevén voltam, ahol a bombázások alatt is tartózkodtam diakónusként, onnan kerültem át a pécsi egyházmegyébe, Paksra, majd Bikalra, végül a jelenlegi helyemre, Szajkra. Közben levelező tagozaton folytatom a tanulmányaimat, kánonjogon az idén végzek, de elkezdtem egy politológiai szakot, illetve Pécsett a civil jogot - ezek másoddiplomás képzések. Természetesen ellátom a lelkipásztori teendőimet is a négy plébánián és a két leányegyházban. Az időmből minderre futja, de jó munkatársaim is vannak, nélkülük nem győzném.
* Hogyan érzed magad? Befogadtak az itteni emberek?
- Próbálom lefoglalni magam, ebben segít a tanulás is. Itt más dolgoknak kell megfelelni, habár ugyanazt a lelkipásztori munkát végzem. Otthon, Bajmokon, az ottani magyarokat kellett megerősíteni, itt meg az itteni kisebbségeket, a horvátokat, a németeket kell az anyanyelvükben segíteni. Olyan feladat ez, amit szívesen csinálok, mert átérzem az ő mostoha sorsukat. Ha már a misén sem énekelhetnek németül, sokácul, akkor nagy baj van, mert iskola nem is volt, nem is lesz. Mindig úgy próbáltam élni, hogy ahol vagyok, ott érezzem jól magam, és ne vágyakozzam máshova.
* Van-e honvágyad?
- Van. Tudom, létezik egy határ, amelyet nem léphetek át. Máshova mehetek, csak éppen oda nem, ahova a legtöbb érzés, élmény köt.
* Megérte-e ez a lépésed ezt az érzést?
- A lelkiismereti okokra való hivatkozással felvállaltam a következményeket is. Én nem voltam olyan bátor, hogy szembenézzek az esetleges otthoni büntetéssel. A civil szolgálat akkor még gyermekcipőben járt, két választásom volt: a laktanyába vonulni, vagy elhagyni az országot. Ha annak a képlékeny államnak a képlékeny törvényei addig nem változnak, akkor 35 éves koromban hazamehetek. Kettős állampolgárként is kockázatos lenne visszamenni, de én még az sem vagyok. Letelepedési engedéllyel rendelkezem, személyi igazolványom van, de például a parlamenti választásokon nem szavazhatok. Eddig a szülőföld mindig területi jellegként élt bennem, Kishegyes, őseink öröksége, de attól kezdve, hogy megszűnt ez a kapcsolódás, az otthon személyeken keresztül valósul meg számomra. Most például a Mosoly vers- és énekmondó együttes hozott nekem egy darab szülőföldet azzal, hogy itt Szajkon előadták a költeményeimből készült műsorukat. Úgy érzem, hogy távol kell tartanom magam, hiszen vállalnom és élnem kell az általam kikényszerített száműzetést. Noha többször éreztem késztetést, hogy az otthoni lapoknak is jelentkezzem az írásaimmal, elmondjam a gondolataimat, végül mindig visszakoztam.
* Azt akarod ezzel mondani, hogy mert eljöttél, nincs jogod arra, hogy véleményezd az otthoni dolgokat?
- Igen. Pedig naprakész információim vannak a hazai történésekről, fontos számomra a legutolsó kis falu is. De távol kerültem azáltal, hogy nem tehetem oda a saját részem. Bizonyos fokig cserbenhagytam az otthoniakat, egyfajta konszolidált árulást követtem el, és ebben nem akarok tetszelegni. Vállalom a kockázatot annak minden velejárójával.
* Beszélsz-e az itteni híveidnek rólunk, délvidékiekről?
- Igen, mert nagyon fontosnak érzem, hogy az a homály, az a ködösítés, ami a határon túliakat belengi, eltűnjön. Az anyaországiak nem különbek, nem érezhetik magukat öntudatosabbnak, mint a külhoniak. Mert haza, egyház, Isten csak egy van. Van, aki ezt tudomásul veszi, és van, aki nem, de akiknek beszélek, azok értik.
* Eddig három versesköteted jelent meg. Jelenleg min dolgozol?
- A változatosság kedvéért most prózát írok. Sok minden szorul magyarázatra, azokat az érzéseket, meglátásokat akarom elemezni, amelyeket már a versekben is feszegettem. Mitől tudtam megmaradni, mik a gyökereim, melyek voltak azok a nagyon fontos kezdeményezések, amelyek meghatározták a közösségről alkotott képemet. Ez semmiképpen sem lesz szépirodalom, inkább társadalomfilozófiai elmélkedés, gondolatok füzére, mindaz, ami számomra az életet jelenti. Nem nevezném prédikációk gyűjteményének sem, de helyet kapnak benne a sarkalatos beszédeim is, mert azokban vannak olyan gondolatok, amelyek még mindig vállalhatók. Például, amit még Bajmokon mondtam a tömegsírnál.
* Tervezed-e a hazatérést?
- A rövid távú terveimben a tanulmányaim befejezése szerepel, de hosszú távon úgy érzem, szigetekre van szüksége a mai embernek. Olyasmire gondolok, mint például a bencés szerzetesrendek, amelyek az oázis szerepét töltötték be. Úgy gondolom, ha kellő tudásom, bölcsességem, alázatom és életszentségem lesz, akkor az Isten fel tud engem használni arra, hogy általam valami új szülessék, és azt sem zárom ki, hogy ez Bácskában is megjelenik. Sokszor kellett a nulláról indulnom, és mindig helyt tudtam állni. Nem azért, mert kapcsolataim voltak, hanem mert az őszinte szeretetemet, azt, amit otthonról hoztam, megmutattam másoknak is. Ha merünk őszinték lenni, az őszinteségünk a legnagyobb erény. Akkor is, ha bűnösök vagyunk, akkor is, ha szentek vagyunk. Az eljövetelemről magam döntöttem, a folytatás most már nem tőlem függ. Egyszer úgyis mindannyian otthon leszünk, mert ez az elzártság nem tarthat örökké, a falaknak le kell omlaniuk.
A szerző fotója

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink