Érezhetjük úgy, hogy mások nem veszik figyelembe a profilunkat, a megosztásainkat, az üzeneteinket, melyek mind az elutasítás élményéhez vezethetnek. Persze ezek mellett érhetnek bennünket valódi elutasítások is, mint amikor a párunk/társunk elhagy bennünket, elbocsátanak a munkahelyünkről, nem vesznek fel a kiszemelt egyetemre/középiskolába, a barátaink elfordulnak tőlünk, esetleg kitagadnak a családtagjaink, stb. Ezek valódi fájdalommal járnak, mely mindig nagyobb, mint amekkorával számolunk. Ez nem véletlen, hiszen az elutasítás élményekor az agynak ugyanaz a területe aktiválódik, mint fizikai fájdalom esetén. Mindez a még vadászó életmód alatt bekövetkezett, „a törzsből való kiutasítás” evolúciós jelentősége miatt alakulhatott ki — hiszen ez felért az ember halálos ítéletével.

Az elutasítás legnagyobb csapdája az, hogy önmagunk felé válunk kritikussá, magunkat kezdjük ostorozni a hiányosságaink miatt, olykor akár undorodhatunk is magunktól. Azaz amikor önbecsülésünket egyébként is sérülés éri, mi még ráteszünk egy lapáttal. És ezzel bizony mindannyian küzdünk kisebb vagy nagyobb mértékben.

Hogyan védhetjük meg mégis lelkünket ezekben a helyzetekben? Nos, az első és legfontosabb, hogy ahelyett, hogy önkritikát gyakorolnánk, érdemes megfigyelnünk, mi is történt pontosan, és mi az, amit a jövőben talán tanácsos lenne másképp csinálni. Azt is hasznos lehet tudatosítani, hogy nem minden visszautasítás szól nekünk/rólunk. Ezek sokkal inkább erednek más illeszkedési hibákból, ezért a saját hibáink kimerítő kutatása annak érdekében, hogy megértsük, miért nem működött valami, nemcsak szükségtelen, hanem félrevezető is. S amikor valóban találat éri önbecsülésünket, okosabb, ha azokra a dolgokra emlékeztetjük magunkat, amelyekben értékesnek tartjuk magunkat — akár konkrét példákra is visszagondolhatunk, amikor azok a gyakorlatban is jól működtek. Mivel az elutasítás olykor a „valahova tartozás” élményétől foszt meg bennünket — mely viszont elemi emberi igény —, helyes, ha arra is emlékeztetjük magunkat, hogy mások értékesnek tartanak bennünket, és szeretnek, elismernek. Fontos tudnunk, hogy ha valakinek nem kellettünk, attól még nem lettünk értéktelenek, vagyis az elutasítás nincs hatással a szerethetőségünkre.

Bármilyen célunkért küzdve megtapasztalhatjuk az elutasítást is, ezt ugyanis nem lehet megúszni az életben. Ezek lehetnek egészen apró dolgok is, mint amikor nem nevetnek a vicceinken, vagy az, amikor valaki, akit nagyon szeretünk, mindenkivel beszél, csak velünk nem. Ilyenkor nem érdemes végletes, negatív gondolatokat ébreszteni magunkban, hiszen ez lehet, hogy csak arról szól, hogy egy bizonyos időben, helyzetben az érintett személlyel kapcsolatban valami nincs rendben. Baj akkor lehet, ha valaki olyan mértékben fél az elutasítástól, hogy a céljairól is képes lemondani. Ezért ha elutasítanak bennünket, tudnunk kell, hogy mit érzünk és mit gondolunk ezzel kapcsolatban. Mint említettem, a fájdalmat nem érdemes leplezni, hiszen az természetes velejárója az elutasításnak. Ilyenkor néha jólesik a sírás. Ezáltal talán könnyebben meg is tudjuk majd nevezni, mit érzünk legbelül: dühöt, szomorúságot, értéktelenséget, csalódottságot, zavarodottságot, kizártságot, fáradtságot, elfogadatlanságot, kiábrándultságot...

Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy talán nincs még egy olyan érzelem, amely annyi gyönyörű verset, zenét, dalt, prózát stb. ihletett volna, mint a viszonzatlan szerelem. Egy ilyen kapcsolat mindkét oldalán nehéz tapasztalat rejtőzik: hiszen az egyik felet viszonzatlanul szeretik, a másik pedig nem tud mit kezdeni egy kéretlen hódolóval. Fontos tudnunk, hogy ha esetleg kosarat kaptunk, az nem vetíti elő azt, hogy sosem fogjuk megtalálni a párunkat — főleg, hogy a konkrét eset számtalan vonásban eltér a ránk váró vagy akár a korábbi eseményektől. Általában csak a kérésünket utasítják el — nem pedig a személyünket. Néha mi magunk sem vásárolunk meg egy olyan terméket, amely minőségibb és olykor jobb is a választottnál. Ám ha az elutasítás mégis a mi hibánk volt, akkor is fontos tudatosítani, hogy ehhez a tetteink vezettek, nem a személyiségünk. Az előbbieken pedig bármikor változtathatunk.

Mi a helyzet akkor, ha el kell utasítanunk valakit? Általánosságban elmondhatom, hogy nehéz nemet mondani, főleg, ha az illető egy általunk kedvelt ember. Hatfield és Rapson a „zombitaktikát” ajánlja, mely abból áll, hogy ha nem tudjuk elkerülni az interakciót, akkor legyünk nagyon udvariasak, de nagyon rövidek és érzelemmentesek is egyúttal — hiszen az érzelmek kifejezése önmagunk feltárása, ez pedig egyfajta intimitással jár a másik számára. Ha azonban nem tudjuk elkerülni a szemtől szembe való nemet mondást, akkor késztetést érezhetünk arra, hogy empatikusak legyünk a másikkal, és ez hosszú távon több fájdalmat okozhat. Ha azonban túl kemények vagyunk, akkor a dühből vagy az átgondolatlanul adott visszautasítás sérülést okoz a másik emberben.

A testünkre tett hatásokat vizsgálva a kutatók azt találták, hogy az elutasítás után a vizsgált alanyoknál megnőnek a gyulladásra utaló laborértékek (George M. Slavich kutatása), és az ilyen élmények gyakori ismétlődése esetén a helyzet krónikussá válhat, vagy akár allergiához, szív- és érrendszeri betegségekhez, depresszióhoz is vezethet. A kamaszoknál az elutasításnak nagyobb szerepe van abban, hogy náluk erőszakos viselkedés alakuljon ki (az USA sebészszövetségének jelentése), sőt, átmenetileg az intelligenciahányadosuk is csökken — főleg azoknak a feladatoknak az esetében, amelyek során a rövid távú memóriát és a döntéshozatalt vizsgálták.

A nem kellek neki és a nem vagyok elég jó érzésének csapdájából néha nehéz egyedül kikerülni, főleg, ha ez már csorbát ejtett az önbecsülésünkön. Az is figyelmeztető jel lehet, ha valaki folyamatosan ismerkedni próbál (személyesen és az online világban is) csak azért, hogy megerősítést kapjon egy korábbi rossz tapasztalat után — mert ez egy belső gond külső segítséggel való megoldása, s a kudarc után az csak még inkább felerősödik. Ezért most is csak azt tudom mondani, hogy az elutasítás által érzett fájdalom ellen a leghatékonyabb szer a megfelelő önbizalom, önbecsülés, melyhez viszont az önismereten át vezet az út.