home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Az elsőből lett utolsó
Perisity Irma
2021.03.31.
LXXVI. évf. 11. szám
Az elsőből lett utolsó

Nem tudom felmérni a korát, ő pedig azt mondja, az évei nem fontosak. Annyi biztos, hogy sok van belőlük, de nem hozták meg az érettséget, amit az őszülő férfi nagyon rossz néven vesz. Jó ideig hallgat, az az érzésem, hogy jobban szeretné, ha én beszélnék, ő legszívesebben csak bólogatna.

— Igen, valóban úgy érzem, bármit mondok, nem tudom vele elég világosan kifejezni, mennyire ostoba, önző, kapzsi az ember fiatalabb korában — mondja megfontoltan. — Kimondhatatlanul sajnálom, hogy csak most ébredek rá az igazságra, és érdemben már semmit sem tehetek a dolgok megváltoztatásáért. Nem is tudom, miért akartam a beszélgetést, hiszen ettől semmi sem változik. És ismét csak oda jutok, hogy önző vagyok, és feloldozást várok, habár nem tudom, megadják-e az olvasók. A példám nem egyedülálló eset. Sok családban megtörténik, hogy ha több gyerek van, valakivel a szülők kivételeznek. Nálunk is ez történt, de az a legszomorúbb, hogy én sohasem tiltakoztam ellene. Szerintem is rendjén volt, hogy az elsőszülött többre érdemes, mint az utána következő testvérei. Pedig a szüleim értelmiségiek voltak, azt hiszem, pontosan tudták, mit csinálnak. És azt is tudom, hogy idővel belátták a hibájukat, de semmit sem tettek, hogy kijavítsák.

Az apám boszniai származású szerb volt, akit másfél éves korában a „menetrend nélküli” vonatok egyikével hozott a sors Vajdaságba. Zombor környékén nőtt fel, majdnem teljesen magyar környezetben. Szerb iskolába járt, de már óvodáskorában anyanyelvi szinten beszélt magyarul. Öten voltak testvérek, de ahogy felcseperedtek, a három bátyja visszament a szülőfalujukba. A szülei apával és a legfiatalabb lányukkal maradtak itt. Főiskolát fejezett be, a munkahelyén találkozott anyával, és összeházasodtak. Egy év múlva megszülettem, és apám leírhatatlanul büszke, boldog volt. A szolgálata úgy hozta, hogy Újvidékre került. Így történt, hogy ott építették fel a családi házat. És ahogy illik, háromszintes, emeletes ház volt, piros selyemtéglából a külső fal, egyszóval első pillantásra látni lehetett, hogy a lakók semmiben nem szenvednek hiányt. Nekem természetes volt, hogy olyasmit is meg szabad tennem, amire más még gondolni sem mert. Apám mindig hangoztatta, hogy neki nem kell több gyerek, ennek az egynek pedig mindent megad, amit csak megadhat. Tizenegy éves voltam, amikor anyám terhes maradt. Mindkét nagymama velünk élt, a két nagyapát már régen eltemették. A három asszony úgy döntött, hogy igenis kell még egy gyerek, és amikor ezt közölték apával, ő a maga száraz stílusában megmondta: neki már van gyereke, akinek pedig kell még egy, az szüljön magának, és nevelje fel. Ilyen körülmények között született meg az öcsém, akivel nem volt valami bensőséges a kapcsolatom. Magam sem tudom, miért, de úgy éreztem, ő az én első számú vetélytársam, akivel birokra kell kelni az elsőbbségi jogokért.

Az öcsém valóban úgy nőtt fel, mintha nem a szüleim gyereke lett volna, és ő elfogadta ezt az állapotot. Szégyenkezve ismerem el, hogy egyszer sem játszottam vele, amíg gyerekek voltunk. Szakiskolát fejeztem be, kitöltöttem a katonaságot, megnősültem, jött a két gyerek, de mindig én voltam a szüleinknek a legfontosabb. Még anyámnak is. Ők segítettek házat építeni, illetve beindítani egy magánvállalatot. Az öcsém is felnőtt, megnősült, és ott maradt a családi házban a szülőkkel. Én a családommal csak jeles ünnepeken mentem haza. Minden az öcsém dolga volt a ház és az idős szülők körül. Amikor apa meghalt, akkor derült ki, hogy a ház felét már az építés pillanatában rám íratta, a másik felét pedig magára. A hagyatéki tárgyaláson csak a menyünk mondta ki hangosan az érzéseit: szégyelljük magunkat! Én fel voltam háborodva, hogyan merészel ő, az idegen, pálcát törni felettünk. Hiszen én vagyok az első! Amikor egy év múlva anyám is meghalt, kértem az öcsémet — én idióta —, hogy adja nekem az anyai rész ráeső részét, és akkor az egész az enyém lesz. Azt mondta, nyugodtan lehet az enyém, ha apa úgy érezte, hogy ő semmit sem kaphat, hát legyen meg a végakarata. Néhány hónap múlva külföldre ment a családjával. A házba beköltözött az idősebb lányom, ott élt egy fiúval, aki akkora kártyaadósságot halmozott fel, hogy el kellett adni a házat, mert a lányom élete is veszélyben forgott. Tönkrement a vállalatom is, most gabonakereskedéssel foglalkozom, de nem igazán jövedelmező az üzlet. Tatarozni kellene a lakásomat, viszont nincs rá pénzem. Időnként telefonon beszélünk az öcsémmel. Megígérte, hogy segít rendbe tenni a lakásomat. És én kénytelen voltam elfogadni a felkínált segítséget, mert már a tetőszerkezet omlott volna rám. Ráadásul azt sem tudtam megmondani az öcsémnek, mikor adom meg a pénzt, mellyel kisegített. De a felesége jól helyretett, amikor átvette a telefont az öcsémtől: Tudod, nálad is bebizonyosodott, hogy az elsőkből lesznek az utolsók. A mostani rangsorolásodat figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy nem kell visszaadnod a kölcsönt. Hiszen megszoktad, hogy mindig minden a tied.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..