Emlékszem, amikor én voltam elsőáldozó, úgy éreztem, ez egy óriási dolog: valahogy mostantól kezdve „felnőttebb” leszek, és mások is komolyabban vesznek majd, hiszen itt vagyok, nekem már ezt is lehet, áldozáskor már én is sorba állhatok a templomban. Korábban csak ültem a helyemen, és elbűvölve néztem, hogy a nálam egy-két évvel idősebb gyerekek az oltár elé járulnak, várva, hogy megkapják az ostyát. Varázslatos, titokzatos, vonzó volt nekem ez a szertartás.

Amikor visszanézem az eseményről készült felvételeket, mindig mosolygok egy jót, hiszen Istenem, mennyire gyermekek voltunk mi még akkor! Pöttömnyi fiúk és lányok, némelyek megilletődve, komoly felnőtt módjára ültek a padokban, mások szemforgatva, hogy ugyan mikor lesz már vége a misének, mikor lehet már menni fogócskázni, játszani… Volt, aki a felolvasandó szövegét gyakorolta, egy pillanatra sem figyelve a prédikációra, és olyan is, aki óriási ásítások közepette unottan nézelődött körbe-körbe, hiszen korán kellett kelni, nem lehetett lustálkodni, hiába volt vasárnap. Milyen picik voltunk még, és vajon mennyit érthettünk a szentáldozás jelentőségéből? Valószínűleg semennyit, vagy csak minimálisan fogtuk fel, miért is ennyire fontos ez.

Elsőáldozók a törökbecsei Assisi Szent Klára-templomban (2021) Zséli Ágnes felvétele

Nálunk néhány évvel később vezették be az első gyónás szokását, mely az áldozás előtt egy évvel esedékes. Büszkén kísértem a húgomat a templomba, hogy megünnepeljük az első gyónását. Szerettem ezeket a napokat, hiszen ünnepnek számítanak, amikor az egész falu a kicsikkel és a szüleikkel örül. És bár sok minden változott azóta, a gyerekek is valahogy másabbak ma, ez a hangulat megmaradt. (Zárójelben muszáj megjegyeznem, az egyetlen számomra „megbotránkoztató” változás az volt, amikor megtudtam: sok helyen tartanak ostyakóstolást a jövendő elsőáldozók számára. Állítólag azért jobb, ha a gyerekek előre megtudják, milyen íze van az ostyának, hogy később a felvételeken ne fintorogjanak.)

A szentáldozás valójában az Oltáriszentség magunkhoz vétele. A Jézus testévé átváltoztatott kenyeret — azaz ostyát — megesszük, a vérévé átváltoztatott bort pedig megisszuk, Jézus rendelése alapján:

„Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.« Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre«” (1Kor 11, 23—25).

Szentáldozáshoz járulhatnak mindazok a megkeresztelt, arra érett felnőttek és gyermekkorúak, akik már voltak elsőáldozók, akik rendszeresen meggyónják a bűneiket, és nincsenek halálos bűneik, illetve akik betartották a szentségi böjtöt. Ez azt jelenti, hogy aki áldozni szeretne, az Jézus iránti tiszteletből egy órával a szentáldozás előtt nem fogyaszt semmi enni- és innivalót, kivéve az esetleges gyógyszereket vagy a tiszta ivóvizet.

Ilyenkor, a tavasz teljes kiteljesedésével évről évre egy csapatnyi kisgyermek válik az Egyház szemében éretté arra, hogy befogadja Krisztus testét. Ezúton is gratulálunk mindegyiküknek, kívánva, hogy a hit lángját őrizzék meg magukban, hogy lobogjon a lelkükben örökké!

Ajándék — mézeskalács elsőáldozásra