* Elöljáróban tisztázzuk: minek tartja magát?
- A ,,papírok" szerint magyar szakos tanár, irodalomtörténész, kritikus és esszéista vagyok. (Kicsit költő és novellista is.) Én viszont legalább húsz éve kulturológusnak, kultúrtörténésznek vélem magam. (No meg regényterveket melengetőnek.) Az északi határon innen és túl uralkodó gyakorlattal szemben ui. számomra a művészet nem önmagában, hanem a korral, a társadalommal, a nemzettel való összefüggéseiben fontos. A tekintetben tehát konzervatív vagyok, hogy noha egy regény, novella, dráma vagy vers a megformáltsága által válik ugyan élményszerűvé számunkra, a mi körülményeink között a mű témáját, üzenetét, mondanivalóját legalább annyira fontosnak tartom, mint a formáját. Ahhoz ugyanis, hogy mi itt és most az utódainkat is éltető kultúrát teremthessünk, az esztétikai értékeken kívül más értékfajtákat (etikaiakat, pszichológiaiakat, pedagógiaiakat, nemzetieket, antropológiaiakat, társadalomismeretieket stb.) is tudatosítanunk kell. Az irodalmi művek viszont tárházai a számunkra nélkülözhetetlen, eddig jobbára mellőzött értékeknek.
* Mi akart lenni gyerekkorában?
- Kisgyerekként az anyai nagybátyám szerszámait csodálva szabó akartam lenni. Aztán a szüleim, látva a könyvekhez való vonzódásomat és az iskolai előmenetelemet, legszívesebben tanítóképzőbe vagy református papneveldébe adtak volna. Az ötvenes évek végén (anyám hipochondriájától nem függetlenül) pedig már fehér köpenyes gyógyszergyári mérnöknek képzeltek el. Én annak ellenére engedtem a rábeszélésnek, hogy az iskolai tantárgyak között a vegytant és a fizikát szerettem a legkevésbé. A szabadkai technikumban végigszenvedett első év végén a kémiatanár osztályfőnöknőnk a naplóból fölpillantva az ötösök rovására túltengő négyeseim kapcsán jóindulatúan mégis a mellemnek szögezte a kérdést: ,,Akarsz-e kitűnő lenni, Vajda?". Nemet mondtam, érezve, hogy pályát fogok változtatni.
* Mondjon, kérem, valamit írói, szerkesztői indulásáról...
- Szabadkai középiskolásként kezdtem verseket írni, melyek közül egy a 7 Napban, néhány pedig az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorában jelent meg. A hatvanas évek közepén Újvidékre kerülvén kezdetben még mindig költő szerettem volna lenni, s az Ifjúságban, az Új Symposionban és a Hídban publikáltam. A Magyar Tanszéken tanultak azonban lényegesen átformáltak engem. Minthogy a távolabbi emlékeit is őrző protestáns családból származom, az örökölt okoskodásra való hajlandóságom bontakozhatott ki a kritika keretében, már amennyire ezt a politika korlátjai megengedték. Kezdetben kincstári előítélet befolyásolt. Azt hittem, hogy az általunk eszményített értékek (a magyarság szocializmus általi egyenrangúsodása, a munka szerinti javadalmazás) a gyakorlatban is megvalósíthatók. Túl sok volt az elmélet, kevés az élettapasztalat abban az időben. De némelyek még naivan hittek az emberben.
Ma már örülök annak, amitől akkor s később is sokat kellett szenvednem. ,,Petőfi brigádos" múltja dacára az apolitikusságával állását kockáztató apám példájától befolyásoltan ugyanis elzárkóztam a Kommunista Szövetségbe való betagosodástól, jóllehet mind a mai napig plebejus rokonszenvű vagyok. Hogy azonban annak idején nem kerültem be a nómenklatúrába, többek között az is a következménye lett, hogy noha másfél évtizede rögeszmém a folyóiratindítás, ez csak három éve sikerült az Aracs Társadalmi Szervezet segítségével.
* Munkái, írásai, vitacikkei mindig valódi vizsgálódások eredményei, sohasem prekoncepciók buzgó igazolásai. Vajda Gábor sajátja a tudás, a türelem és a kutatói erkölcs. Makacsul, elszántan, olykor hősiesen ragaszkodik a tényekhez, az elveihez. Tudja, hogy csak az igazság maradandó. Mióta dolgozik így?
- A mi családunkban az alaposság - olykor túlhajtott, nevetséges formában - örökség. Ennek a sors által rám szabott formáját azonban a Magyar Tanszéken alakítottam ki. Tanáraim között nem egy pedáns, módszeres tudós volt. Talán azért is, mert úgy érezték - s számomra is nyilvánvalóvá vált -, hogy nekünk pontosabbaknak kell lennünk a többségieknél. De túlérzékeny és hiú voltom dacára bele kellett törődnöm, hogy az ember addig téved, amíg csak él. Az én hivatásomban ugyanakkor nem ritka az adatokkal való manipulálás, illetve, ha az ember pártpolitikai elfogultsággal, csoporthoz való alkalmazkodással az adott pillanatban hasznosnak, sőt igaznak is látszót mondja, ahelyett, hogy elfogulatlanul és sokoldalúan tárná fel a - lehetőleg önálló kutatásokkal megtámogatott - föltevéseit, tapasztalatait. Ha meggyőződünk a hipotézisünk bizonyíthatatlanságáról, akkor - akár a fogunkat összeszorítva, támogatónk ellenszenvével dacolva is - meg kell változtatnunk. Függetlenül attól, hogy sikerekre és támogatásra (főleg a humántudományok területén) a mi pannon-balkáni körülményeink közepette egyelőre többnyire a szűkebb összefüggésekben való gondolkodás és a politikai szófogadás számíthat.
* Milyen elveket vall kritikusként?
- Nem az embereket kell pártolnunk, hanem a pozitív tulajdonságaikat, igazságaikat. Különben az életünk silány érdekharccá züllik, s elsősorban önmagunkat csapjuk be. A megértésre törekvő és előítéletek ellen küzdők ritkábban tévednek. Könnyű és félrevezető ma azok fölött ítélkeznünk, akik a mienknél még nehezebb vagy legalábbis bonyolultabb körülmények között és a fölvilágosultság alacsonyabb szintjén jóhiszeműen cselekedtek abban a reményben, hogy a Kánaán közelében vannak.
De hasonlóképpen megtévesztő kritikátlanul elfogadtatnunk olyan embereket és műveket, akiknek, ill. amelyeknek (akár naivan is) jelentős szerepük volt a diktatórikus társadalom normarendszerének megmerevedésében, az értelmes fejlődés ellehetetlenítésében. Nem túl ritka a ,,két énű" ember, ill. műalkotás sem. Különösen ilyen esetekben nélkülözhetetlen az árnyalt, sokoldalú elemzés. Már csak azért is, mert a mi elerőtlenedett nemzetrészünknek lelki-szellemi energiára van szüksége. Ennek megszerzéséhez pedig mindenekelőtt a múltunk, elődeink, valamint valós és álértékeink minél hitelesebb megismerésére van szükségünk. Ez a feltétele a mi mai alapvetően fontos önismeretünknek és jövőtervezésünknek.
* Milyen hatások, ízlésnormák, irodalmi eszményképek befolyásolták az indulását?
- Képtelen vagyok röviden fölsorolni azokat a szellemeket, egyéniségeket, akikre rövidebb vagy hosszabb ideig fölnéztem, illetve akiket mind a mai napig tisztelek. Ifjúkoromban a ,,nálunk" működők közül Ács Károly és Fehér Ferenc költészetének rajongója voltam. Ugyanakkor József Attilánál, Radnóti Miklósnál és Szabó Lőrincnél a magyar költészet egyetlen csillaga sem ragyogott fényesebben fölöttem. Később a Magyar Tanszéken Sinkóban az emberszeretetet, a bizalmat csodáltam. Azt, hogy számos sorstársával ellentétben megfékezte magában a bosszúállót. Németh Lászlónak az európaisága látszott fölülmúlhatatlannak, amely úgy találta meg a magyarság helyét az óvilágban, hogy tekintettel volt az eredeti sajátságaira. A közöset és a különbözőt talán csak Illyés Gyula tudta olyan árnyalat-érzékenyen megkülönböztetni, mint ő. Illyés, aki a hetvenes évektől egyre aggódóbban érzett rá arra, hogy valójában mi zajlik a Tito neve szavatolta fogyasztói prosperitásunk mögött. Amit avantgárdnak neveztek, annak inkább csak a jóval ritkább erkölcsisége volt rám különösebb hatással. Viszont az olyan egzisztencializmusra emlékeztető költészetet, mint amilyet Füst Milán vagy Pilinszky alkotott, nagyra becsültem. Ez természetesen nem akadályozott abban, hogy Arany János verskultúráját idézzem ifjú epigontársaim fejére az Új Symposionban.
* Munkáiban nem csupán a művészi, de a tudományos és filozófiai megismerés igénye is mindenütt jelen van. Vállalkozna-e arra, hogy mai - vagy mindenkori - filozófiáját néhány mondatban sommázza?
- Azt hiszem, mindenkinek az a célja, hogy jól érezze magát. Ennek fontos feltétele a tiszta lelkiismeret. Hány többre hivatott ember tette és teszi tönkre a testi-lelki egészségét azzal, hogy a gyarapodása érdekében vagy karrierizmusból hallgatta és hallgatja el a saját és a mások igazi érdekeit a pártirodákban és a ki tudja, milyen értekezleteken!
A filozófiám tehát igen praktikus. A lényege, hogy önámítás helyett nevezzük a nevükön a dolgokat, pótcselekvésekkel ne takarjuk el az igazi teendőket. Amit ugyanis álokossággal, haszonlesőn alkalmazkodva elhallgatunk, az előbb-utóbb túlterheli az idegeinket, s a szívünkön, a testünkön áll bosszút.
* Szellemi milliárdosnak érzi-e magát?
- A bölcsek kövét az életvitelemre, munkamódszeremre és a céljaimra vonatkozóan, azt hiszem, megtaláltam. Az eszköztárammal is viszonylag elégedett vagyok, noha olykor föl-fölvillan bennem: ezt is, és azt is tudni kellene még. Erről és arról is le kellene fújni a port a tudatom mélyén... A Trianontól napjainkig tartó időszak irodalom- és művelődéstörténetének eszméit kutatom. Eddig kb. 900 gépelt oldalt készítettem el. Úgy érzem, olyan munkát és úgy végezhetek, amilyent és ahogyan végeznem kell a közérdeknek és az én elképzelésemnek megfelelően. Nemhiába próbált meg egy részt megsemmisíteni belőle az államvédelem 2000 októberében, a ,,forradalom" idején. Ennek a 70-80 százalékában eddig érintetlen tudományos területeket bejáró munkának nagyobb része már a recenzensek kezében van. A valószínű kezdeti elhallgatását és megbotránkozásokat követően remélhetőleg haszonnal forgathatják az érdeklődők.
* Voltak/vannak, akikkel szorosabb irodalmi és emberi barátságba került?
- Én a munkámat önkéntes szolgálatnak tekintem. Az ilyen jellegű korszakmonográfia, mint amilyenen én dolgozom, természetesen teljes embert kíván. Vagyis engem szinte teljesen leköt a hivatásom. Mégis jó abban a tudatban dolgozni, hogy viszonylag sokan rokonszenveznek a törekvésemmel.
* Ön szerint az írói lét bajjal jár nálunk?
- Ha olyanról íróról van szó, aki megelégszik azzal, hogy a kéziratát kötetként kiadják, s mivel az igazi problémákat elhallgatja, még külön meg is jutalmazzák - akkor ,,az írói lét" örömmel jár. Van aztán egy másik, ritkább magatartás. Ha ennek eredményét mégis kinyomtatják, akkor elhallgatják, mellőzik, esetleg elrettentő példaként említik. Az én sorsom számos ilyen munkát produkáltatott általam. Pedig pusztán annak igyekeztem érvényt szerezni, hogy amit tapasztaltunk, fölkutattunk, megfigyeltünk, átéreztünk, ellenőriztünk, azt közkinccsé is tegyük. Azok viszont, akik hazugságok árán, csalással vagy legalábbis elhallgatásokkal, megalkuvásokkal emelkedtek mások fölé, nem hajlandók megérteni, hogy a fölismeréseit vállaló író olyan, mint a szerencsétlen marhapásztor, aki kétségbeesetten integetve figyelmeztetné a mozdonyvezetőt a kisiklás kanyaron túl váró veszélyére, a gőgös masiniszta azonban bolondnak nézi a furcsa alakot, s ügyet sem vet rá...
* Szorong néha? Optimista?
- Eredetileg szorongó, lámpalázas alkat vagyok. A funkcionálisnak érzett munkám azonban jótékonyan befolyásolja a közérzetemet. Ebben nyilván a naponta végzett, általában félórás rekreációs tevékenységem is szerepet játszik. Valamennyi izgalom azonban mindig terhel a rendezvényeink előtt. Mert maximalistaként mindent el szeretnék mondani, ill. mondatni, amit fontosnak tartok, viszont már előre tudom, hogy úgy járok, mint legtöbbször, amikor időszűkében néhány lényegesebb vonatkozásra már nem kerülhetett sor.
Lényegében optimista vagyok. Sziszüphosznak nehezebb volt, mégis - hegynek fölfelé is - mosolygott.
* Szabad-e, érdemes-e leszámolni a hamis legendákkal?
- Akkor mindenképpen, ha személyesen nekünk, a családunknak, a nemzetünknek, a polgártársainknak bizonyíthatóan ártanak.
* Gyakran felháborodik. A felháborodás - szerintem - aktív, tudatos reakció a világ, a környezetünk negatív jelenségei miatt. Adott-e az elmúlt 15 év önnek okot a felháborodásra? ,,Harag"-gal tekint-e vissza a múltra?
- Én folyamatosan fölháborodott vagyok. Azért ,,nyüzsgök" viszonylag sokat a művelődési életben, amiatt szerveztem a problémák megoldását szorgalmazó tribünvitákat, hogy csökkentsem a frusztráltságom okait. Sok éve tanulmányozom az illetékeseink szavainak és tetteinek viszonyát. Aligha kell tehát magyaráznom, miért tartom a múltunkat elsősorban látszatsikerek sorozatának, ill. takargatott csődjeink szaporodásának.
* A Szabad Líceum munkájáról...
- A Szabad Líceum 1991-ben alakult, az első civil társaságaink egyike, viszont jogi személyként nincs bejegyezve. Most a Városi Könyvtár az otthona. A sikerei formálisak vagy részlegesek, mint bármelyik polgári vagy politikai szervezetünké. Mostanában velük és az erőinket összefogva igyekszünk hatékonyabbak lenni. Nagyon jó, hogy - nem úgy, mint a pártjainknál - van közöttünk összetartás. Hogy azonban megkapjuk-e, kiérdemeljük-e mi, délvidéki magyarok az önálló, felelős, felnőtt ember rangját, azt a VMTT-vel, az MTT-vel, a Pax Romanával, a Nyitott Távlatokkal és az Aracs Társasággal közös kezdeményezésünknek az eredménye, az önálló magyar iskolarendszer sorsa fogja eldönteni. Reméljük, hogy a Nemzeti Tanáccsal együttműködve, de nincs kizárva, hogy majd csupán az ombudsman vagy más nemzetközi intézmények segítségével.
Ez a létünk főpróbája lenne, hiszen a család is (az anyagiak mellett), az iskolai fölvilágosodás, a nevelés függvénye.