Azok a horgászok, akik gyakran fognak pontyot, és azt maguk is tisztítják meg, tapasztalhatják, hogy gyomrában több-kevesebb kagyló- és csigahéjdarabka is van. A ponty — és még jó néhány halféleség — tehát szívesen és rendszeresen fogyaszt kagylót vagy más puhatestűt. Ez is azt bizonyítja, hogy a kagylóhúst érdemes horogra tűzni, mert a halak csak ritkán tudnak neki ellenállni.
Természetesen mi az édesvízi kagylót több oldaláról is meg szeretnénk világítani, különleges életmódjáról, a halakkal való kölcsönös szimbiózisáról ugyanis nem biztos, hogy mindenki hallott.
A kifejlett folyami kagyló 8-9, a tavi kagyló pedig akár 20 centiméter hosszú is lehet. A kagylóhéj kívül barnászöld színű, belül gyönyörű gyöngyházfényű. A növekedési gyűrűk határozottak. A kagyló a puhatestűek törzsének egyik osztálya. Testét két egyforma félből álló, kemény, teknő alakú héj fedi, melyet egy rugalmas és rendkívül erős pánt fog össze a hátoldalon. A héj elülső oldala nyíló-csukódó mozgást végezhet. A kagyló úgynevezett „lába” a kagylóhéjak hasi oldal felőli nyílásából lép ki, és lehetővé teszi az előrehaladást, valamint azt, hogy a kagyló az iszapba ássa magát.
Mindenekelőtt szólnunk kell egy különleges „szimbiózisról” (együttélésről) a kagyló és a halak között. Nevezhetjük ezt akár „mutualizmusnak” (fajok közötti kapcsolatnak, melyből a részvevők kölcsönös előnyhöz jutnak) is.
Van egy halfajta, nevezetesen a nálunk őshonos szivárványos ökle, amely szaporodásának alapfeltétele, hogy a vízben nagyobb testű kagylók is legyenek. A kagylók lesznek ugyanis utódainak bölcsői és védelmezői.
A szivárványos ökle petéi-ikrái úgy kerülnek a kagylóba, hogy az ikrás hal az íváskor kifejlődött, hosszú tojócsövével behatol a nyitott kagyló lemezei közé, és oda rakja le ikráit, majd a tejes hal szintén ott termékenyíti meg őket. Az ikrák a kagyló belsejében fejlődnek ki, és majd 9-10 mm hosszú lárvaként hagyják el.
A történet másik oldala az, hogy hogyan járul hozzá az ökle is a kagyló lárváinak túléléséhez. Amikor az ökleivadékok elhagyják a kagylót, bőrükön tovább hordozzák az ott megkapaszkodott kagylólárvákat, melyek 1-2 hónapig az ivadékon táplálkoznak, majd leválnak róla, és kagylókká alakulnak át.
Horgászati szempontból a kagylónak mint halcsalinak van jelentősége. Csalizásra alkalmas méretű kagylókat folyókban és tavakban sok helyen lehet találni. Ha ismerjük a kagylópadok helyét, akkor akár egy gereblye segítségével is kiemelhető a horgászathoz szükséges néhány darab kagyló. Csalizásra a legbiztosabb rész az izmos, kemény tapintású láb, melynek színe kukoricasárga. Mivel a kagylóhúsnak még a legizmosabb lábrésze is rosszul tart a horgon, javasolható a „szárán szakállas”, úgynevezett gilisztahorog használata. Tudvalevő egyébként, hogy a kagylóbél a harcsa kedvenc csemegéje, melyből akár többet is feltűzhetünk egy horogra.
Az édesvízi kagylókról még csak annyit, hogy léteznek folyami gyöngykagylók is (melyek gyöngyöt termelnek), de már kipusztulófélben vannak. Ez a kagyló hűvös, gyors folyású, mészben szegény vizű, homokos vagy kavicsos medrű patakok lakója. Az ilyen élőhely a pisztrángok számára is kedvező, s ez azért is fontos, mert ennek a kagylófajtának a pisztráng segíti elő a szaporodását. A kagylópeteburok felrepedése után a szabaddá váló glochidiáknak (kagylólárváknak) a vízzel a pisztrángok kopoltyúira kell jutniuk, ahol megtelepednek és felnövekednek. A kifejlődött kagylók 2—10 hét múlva elhagyják gazdaállatukat, és a vízfenékre hullanak. Ebben az esetben tehát ismét egy rendhagyó szimbiózisról beszélhetünk.
