Lassan két évtizedes hagyománynak számít, hogy májusban egy hétvégére megnyitják a szerb—magyar—román hármas határt Rábé, Kübekháza és Óbéba közelében. Az eseményhez ünnepség is tartozik a Triplex Confiniumnak nevezett hármashatár-kőnél, de az emberek többségét nem a politikai beszédek érdeklik, hanem az, hogy ott mehetnek át a képzeletbeli piros vonalon, ahol máskor ez szigorúan tilos. Pedig Trianon előtt ez a három torontáli falu ezer szállal kapcsolódott egymáshoz.
Amikor megérkeztünk, a híres határkő, amelynek a három oldalán három különböző címer, de ugyanaz a dátum — 1920. VI. 4. — látható, nem is látszott a tömegtől. Egy nagy csoport kerékpáros vette körül. A magyarkanizsai Természetjáró Egyesület tagjai (negyvenkilenc személy, közülük tizenöten a testvérvárosból, Kiskunhalasról jöttek) jóval korábban indultak útnak, mint mi, hiszen már Kübekházáról érkeztek. A népes társaságban ismerősök is akadtak, váltottunk néhány szót, majd továbbindultak a romániai Óbéba felé. Mi pedig nekiláttunk, hogy elkészítsük a fotókat a triplex mindhárom oldaláról. Közben önkéntelenül is fültanúi voltunk annak, ahogyan a magyar határőrök fogadták egy szintén magyarkanizsai rendszámtámlás autó utasait. — Át is szeretnének menni, vagy csak fényképezkedni jöttek? — kérdezték barátságosan a tébláboló nézelődőket.
Ezt a helyet egyébként úgy kell elképzelni, hogy a hármas határt jelző kő a nagy semmi közepén, szántóföldek között áll. Rábé és Óbéba felől betonút vezet, amely egy-egy adott ponton egyszerűen véget ér anélkül, hogy az utat összekötötték volna, a magyarországi Kübekházát viszont csak dűlőúton lehet megközelíteni.
A román határőrök nagystílűen legyintenek, nem kíváncsiak az útlevelünkre. Óbéba (Beba Veche) bejáratánál búcsúi hangulat, kirakodóvásár, lacikonyha, zene fogadta a látogatókat. A hideg sörért és a szaftos micsért (mititei — grillétel, a mi ćevapunkra hasonlít) forintban és lejben egyaránt lehetett fizetni, de bizonyára a dinárt is elfogadták volna, ha szépen megkérjük őket.
Egy kedves szegedi tanár ismerősöm még a határkőnél figyelmeztetett, fotózzuk le Téry Ödön (1856—1917) hegymászónak, a közép-európai turistamozgalom egyik alapítójának a szobrát. A falu szülötte emléktáblát is kapott, amelyet 2002-ben helyezett el a művelődési ház falára a Csongrád Megyei Természetjáró Szövetség. Az alkotásra a templomkertben találtunk rá, majd megnéztük a falu végén lévő régi kőhidat is, amely a mi kilenclyukúnkra emlékeztet, csak ennek kevesebb a boltíve. Viszont az alatta átfolyó vizet, patakot vagy erecskét sehol sem láttam.
Visszamentünk a hármas határhoz, ezúttal a magyar határőröknek mutattuk meg az útlevelünket, majd a szántóföldek között elindultunk Kübekházára. Ahol kanyarodni kellett, tábla jelezte a helyes irányt, ami elég valószerűtlenül hatott a búza- és a napraforgó-parcellák között.
Kübekházán vidám sokadalomba csöppentünk, a helybeliek falunapot ünnepeltek. A hangulatos, kis tóval, szökőkúttal, fahíddal ékesített központban folyt a mulatság: az alkalmi színpadon amatőr csoportok léptek fel, az utcák csapatai marhapörköltet főztek, az emberek ráérősen sétáltak, nézelődtek a bazáros asztaloknál, fiatalok röplabdáztak a templom mellett, a frissiben átadott pályán.
Az 1700 lakost számláló település arról is nevezetes, hogy 1999 óta július utolsó szombatján operettfaluvá változik. Ilyenkor híres fővárosi művészek lépnek fel a főtéren ácsolt színpadon, és felcsendülnek a legnépszerűbb dallamok. Az ingyenes fesztiválnak mindig nagyon sok nézője van, a népszerű gála titka pedig állítólag az, hogy a lakosság apraja-nagyja szívét-lelkét kiteszi a rendezvény sikeréért.
Mivel egy kissé elidőztünk, az ideiglenes határátkelőhely viszont csak délután ötig volt nyitva, meg a poros, kátyús úton sem volt kedvünk még egyszer végigzötyögni, Tiszasziget—Gyála felé tartottunk.
Útközben azon tűnődtem, milyen különleges ez az egy hétvége, amikor az emberek gyalogosan, kerékpáron, motorral vagy autóval igyekeznek egyik országból a másikba. Esetenként rokonlátogatóba, de inkább kíváncsiságból vagy nosztalgiából.
