Fónay Márta 1935-ben diplomázott, majd Thalia több, budapesti szentélyének ajtaján is kopogtatott. Ám 1942-ben — amikor karrierje felfelé kezdett ívelni — férje kérésére otthagyta a művészet világát. A sors kegyetlen játéka, hogy akiért lemondott vágyairól, eltűnt a második világégés zűrzavarában. Az alig harmincéves asszony még évekkel a harcok után is bízott benne, hogy párja él. Minden követ megmozgatott, hogy megtalálja, de hiába.

Miközben Magyarország újjáépült, ő is új életet kezdett. Úgy döntött, visszatér a színház és a film világába. A Janika című alkotás a háború utáni magyar filmgyártás egyik első nagy sikere, melyből Márta is kivette a részét. Alakja, vidám, közvetlen természete, megjelenése okán a rendezők beskatulyázták, és folyton az örök szomszédasszony, házmesterné, felvágott nyelvű asszonyság szerepét osztották rá. 1945-ben mindenki azt tanácsolta neki, hogy adja fel a reményt, és törődjön bele élettársa elvesztésébe, ám ő szerencsére nem így tett. Szerelme 1955-ben, tíz esztendő hadifogság után, lefogyva, erőtlenül ugyan, de hazatért. Az ötvenes években rendszerint kis szerepeket osztottak rá, ám vérbeli művész lévén ezekből a rövidke jelenlétekből is kihozta a maximumot. Az évtized végére a kor vígjátékainak elengedhetetlen „hozzávalójáva” lett. A Csendes otthon, a Dollárpapa, a Micsoda éjszaka, a Fapados szerelem és a Házasságból elégséges című népszerű darabok közös nevezője is Fónay Márta volt.

A mozgóképen kívül a színházat sem hanyagolta el. A hatvanas évek közepétől egészen nyugdíjba vonulásáig a Fővárosi Operettszínház megbecsült tagjának számított. Az operett olyan kikapcsolódás, amelytől felfrissül az ember. Igaz, ő ennek ellenére úgy érezte, hogy prózai darabokban van igazán lehetősége a szakmai és a személyes fejlődésre. Ezért volt boldog, amikor a Nemzetiben egy Molière-remeket vagy Shakespeare-drámát játszhatott. 1960-ban már nem kevesebb, mint kilenc olyan mű került a nagyérdemű elé, amelyben Fónay Márta feltűnt. Bár a direktorok nem kényeztették el, az mégis bizonyos, hogy a filmgyárban tisztelték és megbecsülték. Nem volt elégedetlen a kialakult helyzettel, ezért lelkiismeretesen állt helyt a deszkákon és a kamera előtt egyaránt.

Mindig elképzelte, hogy az általa megformált figura hogyan viselkedne a való életben: hogyan járna az utcán, hogyan nézné a kirakatokat, mit olvasna, hogyan enné a fagylaltot, miféle emberek lehetnének az ismerősei. Bármilyen furcsa, a próbákon bátortalanul viselkedett, ezért szüksége volt biztatásra, és arra, hogy olykor a fülébe súgják: jó az, amit csinál. 1969-ben talált rá élete első filmfőszerepe. Bár az Isten hozta, őrnagy úr! Latinovits és Sinkovits parádés szereplésének köszönhetően maradt emlékezetes, nem szabad megfeledkeznünk Fónay hibátlan alakításáról sem.

Fónay Márta mindig furcsa zavarba jött, amikor egy-egy bemutatóján a közönség nevetni, tapsolni kezdett. Úgy vélte, elsősorban az íróé a mulattatás érdeme. Ő pedig egy kissé szégyellte, hogy talán jobban szórakozott a szerepein, mint a nézők.