Bajmokon a partizánok 1944. október utolsó napjaiban egyetlen éjszaka alatt 252 embert végeztek ki, köztük magyarokat, horvátokat és németeket. Három tömegsírba temették őket, a hozzátartozóknak megtiltották, hogy a közelükbe menjenek, és a történtekről még beszélni sem volt szabad hosszú évtizedekig. A vérengzés helyén kialakított Akácfa emléktemetőben a ’90-es évek eleje óta tartanak megemlékezéseket, így az idén is elhelyezték a kegyelet virágait.
Az október utolsó napjaiban kezdődő, hetvennyolc évvel ezelőtt történt értelmetlen öldöklésre emlékeztek Bajmokon. Az emlékezet szerint, amikor Tito partizánjai bevonultak Bajmokra, kaptak egy táviratot, hogy össze kell írni mindenkit, aki együttműködött az előző években a megszállókkal, azaz a magyar közigazgatással. Együttműködésnek számított az is, ha valaki szavalt egy rendezvényen, vagy magyaros viseletbe öltözött. Összesen 540 személyt írtak össze, és egy rögtönítélő bíróság döntött a sorsukról. 252 személyt halálra ítéltek. Sötétedés után összeláncolva kivezették őket egy falu széli parcellára, és három tömegsírba lőtték bele az elítélteket, akiknek bűne csupán a nemzeti hovatartozásuk volt. A gépfegyverekből leadott lövésekkel nem sikerült mindenkivel végezni, voltak, akiket élve temettek el, másokat lapáttal és ásóval ütöttek agyon. A tömegsírokra vékony földréteg került, ezeket a területeket hosszú ideig nem lehetett megművelni a vérengzés után, mert a szóbeszéd szerint még a lovak sem voltak hajlandóak rátaposni.
Édesapák, testvérek, gyermekek, édesanyák, sőt egész családok estek áldozatul az értelmetlen öldöklésnek. Magyarázat nem volt, hogy miért, ráadásul az ártatlanul elesettek hozzátartozói évekig, évtizedekig még kérdezni sem mertek, csak suttogva beszéltek a történtekről, arról a tragédiáról, amely a délvidéki magyarság sorsát merőben meghatározta — emelte ki alkalmi beszédében Fremond Árpád, a VMSZ alelnöke, a Magyar Összefogás listavezetője.
— Az eddigi kutatások alapján több mint 10 000 ártatlan vajdasági magyar esett az 1944/45-ös terror áldozatául. Szinte nincs olyan magyar család, amely ne lenne érintett ebben a kérdésben, amelynek a rokonságában ne lenne olyan személy, akit ne végeztek volna ki vagy ne kínoztak volna meg a partizánok. Személyesen az én családomnak is van hozzátartozója, mégpedig pont itt Bajmokon, aki a három tömegsír egyikében nyugszik. Fremond György borbély, dédapám is, aki harmincnégy évesen vesztette életét ebben az értelmetlen öldöklésben.
A politikus elmondta, hogy családjában a történtekről nem beszéltek, végül a nagynénje mesélte el: kint voltak a vasút melletti szántón, odamentek hozzájuk a partizánok, és onnan hurcolták el az édesapjukat. Utolsó szavai egész életén át a fülében csengtek: „szaladjatok, gyerekek, haza, nemsokára jövök én is, minden rendben lesz.” Akkor látták őt utoljára.
Azóta számos nehéz időszakon ment át a vajdasági magyar közösség. Sokat kellett várni, de a megbékélés folyamata megtörtént. Évek alatt számos dolgot sikerült kiharcolni: az emlékhelyek létesítését, a rehabilitációt, a kollektív bűnösség eltörlését, az államfői, valamint a kormányfői főhajtást és a közös megemlékezéseket — emlékeztetett Fremond.
— Kevesebb feladatunk maradt, mint korábban, azonban folyamatosan követni kell az eseményeket, s évről évre meg kell szerveznünk a megemlékezéseket, mert sajnos közel nyolcvan évvel az események megtörténte után is vannak még olyan közéleti személyek, politikai pártok, értelmiségiek, akik mindent megkérdőjeleznek, magát a megbékélési folyamatot, az emlékhelyek felállítását is. Vannak olyanok, akik számára a magyarok még mindig fasiszták, s mindent megtesznek, hogy például Újvidéken ne legyen emlékműve az ártatlan áldozatoknak, s ami a legszomorúbb, vannak olyan magyarok is, akik ebben partnereik. Ezért sem állhatunk le, nem nyugodhatunk meg, nem dőlhetünk hátra. Továbbra is küzdenünk kell azért, hogy ne feledjük az eseményeket, és méltó emlékhelyeket állítsunk mártírjainknak mindenhol. Sohasem felejthetjük el, mi történt 1944 őszén és telén.
A Magyar Összefogás listavezetője szerint az elhunyt ártatlan magyarok mártírságából erőt kell meríteni és egymásba kell kapaszkodni. Mint mondta, fontos megerősíteni a vajdasági magyar kulturális autonómiát, a Magyar Nemzeti Tanácsot november 13-án azzal, hogy minél többen részt vesznek a nemzeti tanácsi választáson. Ha a vajdasági magyarok egységesek, akkor közösen meg lehet őrizni az emlékhelyeket, az óvodákat, az iskolákat, az egyesületeinket, és segíteni lehet az egyházakat, támogatni a fiatalokat.
A megemlékezésen Weiss Rudolf történész elevenítette fel a véres történteket, majd ft. Erhard Róbert, a bajmoki Szent Péter- és Pál-plébánia apátplébánosa, illetve Csányi Erzsébet református lelkész tartott ökumenikus istentiszteletet. A megemlékezés végén megkoszorúzták az emlékhelyet, a hozzátartozók és leszármazottak gyertyát gyújtottak, majd elénekelték a Szózatot.
Fényképezte: Kartali Róbert
