home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
„Az aranyközép mindig másutt keresendő”
Gyurkovics Virág
2016.12.26.
LXXI. évf. 51. szám
„Az aranyközép mindig másutt keresendő”

Szarka Mándity Krisztina művészettörténész, a zentai Városi Múzeum muzeológusa kapta az idén a Szenteleky-díjat az irodalom és a képzőművészet kapcsolatát dokumentáló kiállításáért. Az egybefonódás feltárásának részleteit meg is osztotta velünk.

* Az egyetemet Budapesten fejezted be művészettörténet és esztétika szakon. Az ember azt gondolná, egy ilyen szakiránnyal a magyar fővárosban több lehetőség akad egy pályakezdő számára, te mégis hazajöttél munkát keresni. Miért?

— Budapesten éltem ugyan, pontosabban Óbudán, a Márton Áron Szakkollégiumban, mégis a közeli Piliscsabát választottam a tanulmányok helyszínéül. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem környezete a friss pilisi levegő és Makovecz Imre épületeinek hangulata miatt sokkal vonzóbb közeg volt, mint a zajos Múzeum körút, ahol még a felvételim évében lehetőség volt művészettörténetet tanulni. Meglehet, hogy az egyetem után egyszerűbb lett volna a maradás, elkerülve így az egyéves diplomahonosítási folyamatot, és valószínűleg több lehetőség lett volna a fővárosban, de az itthon valahogy mégis sokkal vonzóbb volt. Hosszas mérlegelés után rá kellett jönnöm, hogy nem tudnám elképzelni Budapestet állandó lakóhelyként. Szeretem azt a várost, jó érzés otthonosan mozogni az eldugott kis utcáin, kedves könyvtáraiban, élveztem, hogy soha nem lehetett unatkozni, hiszen napszaktól függetlenül mindig akadt kedvemre való program, de érdekes, hogy a választásom leggyakrabban vajdasági vonatkozású irodalmi estre, kiállításra vagy színházi előadásra esett. Egy idő után már nem tűnt logikusnak Vajdaságot Budapesten keresni, ekkor költöztem haza.

Szarka Mándity Krisztina
(Bicskei Anikó felvétele)

* A kiállítások, melyeket kurátorként megálmodsz és megszervezel, célzott tematikát követnek. Látszólag egy apró szeletét mutatják meg művészetünknek, mégis korokon, korszakokon ívelnek át, illetve rámutatnak a művészet és a társadalom összefonódásaira. Hogyan választasz témát és találod meg az arany középutat — hogy a tárlat se túl sok, se túl kevés ne legyen, nyitott maradjon, mégis egy célra fókuszáljon?

— Kezdetben egy-egy olyan téma volt a kiindulópont, amely régóta foglalkoztatott, és amelyről úgy sejtettem, hogy mások számára is érdekes lehet (ilyen volt például az első általam rendezett Nem vagyunk egyedül?! című kiállítás). A későbbiekben pedig szinte egymásba fonódva következtek a témák. Az Ács József születésének 100. évfordulójára tervezett tárlatra készültem 2014-ben, amikor még két évforduló tudatosodott bennem: ugyanabban az évben ünnepelte volna Milan Kerac újvidéki festőművész, grafikus is a századik születésnapját, Petrik Pál szabadkai festőművész, díszlet- és jelmeztervező pedig két évvel később. Úgy éreztem, ez a kerek szám szükséges távolság az életművek újragondolásához, egyszersmind az emlékezet ápolásának gondolata is hangsúlyos szempont volt. A hasonlóságok ellenére is teljesen különböztek egymástól az évfordulós tárlatok, és mivel nincsenek mindegyikre alkalmazható, bevált sablonok, az építkezést mindig a nulláról kell kezdeni, ebből kifolyólag az aranyközép is mindig másutt keresendő. A zentai Városi Múzeum képtárának tere megoldja a helyes mérték dilemmáját, hiszen véleményem szerint pontosan annyi kiállított tárgy kaphat benne helyet, amennyit a látogatók viszonylag könnyedén be tudnak fogadni. Nekem mindössze a kép és a szöveg helyes mértékét, valamint a tárlat megfelelő dinamikáját kell kialakítanom.

* A Szenteleky-díjat a művészet és irodalom összefonódásait dokumentáló, Közös (író)asztalunk címmel bemutatott, Ács József képzőművész születésének 100., valamint Sziveri János költő születésének 60. évfordulója alkalmából szervezett kiállításért kaptad. Hogyan készültél fel erre a tárlatra, és milyen volt megtalálni, ábrázolni a művészet és irodalom összefonódásait?

— Ahogyan már említettem, egy idő után egyik tárlatból szinte magától értetődő módon növi ki magát egy következő. Az Ács József 100-ra készülve rendszeresen megfordultam a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet könyvtárában. Egyik alkalommal szóba került a Kanizsai Írótábor kiállítása. Hajnal Jenő felvetette, hogy ha van ötletem a témára, jelezzem. Mivel néhány napja már a Magyar Szó Közös íróasztalunk című rovatát olvastam, melynek alrovataként jelent meg Ács József ötletes „oktatási intézménye”, a Képzőművészeti Levelező Iskola, válaszként szinte magától értetődően adódott a címjavaslat: Közös (író)asztalunk. Az elképzelés az évfordulókon kívül a Kanizsai Írótábor és a Zentai Művésztelep kapcsolódási pontjaira, a szinte azonos kérdéseire, problémáira is vonatkozott, ezt hangsúlyozza a zárójeles megoldás. Mivel az irodalom és a képzőművészet összefonódása kimeríthetetlen téma, a szűkítés a két alkotótáborra fókuszálva valósulhatott meg.

* Topolyán októberben mutatták be a Petrik Pál 100 című kiállítást, melyet Zentán már láthatott a közönség. Mi a legnagyobb kihívás olyankor, amikor egy elhunyt művész emlékére készítesz kiállítást?

— A teljességet megragadni a legnehezebb feladat. Pedig sokszor az a cél, hogy az életműnek minden mozzanatát megismerjem, megismertessem. Természetesen a súlypontok elhelyezése is kihívás, és az is, hogy ez úgy történjen meg, hogy az értékelés lehetőségét meghagyjam a befogadónak.

* A Petrik Pál 100 című kiállítás kiadvány formájában is megjelent. A két médium — kiállítás és könyv — más sajátosságokkal bír, és más lehetőségeket rejt magában. Egy képzőművészeti, művészettörténeti anyag bemutatásakor mivel aknázhatóak ki leginkább a két médium adta keretek?

— A leglényegesebb különbség szerintem a képtér. A képtárban jó esetben lehetőség van arra, hogy akár az egész életmű kirajzolódjon szemünk előtt a hangsúlyos pontokon elhelyezett alkotások által. Egy kiállítási katalógusnál lényegesen kisebb, csak fokozatosan feltáruló felületekkel van dolgunk, így leginkább azt kell szem előtt tartani, hogy ne legyen töredezettség, vagyis a könyvet lapozva az is egységes és átfogó képet kaphasson az életműről, aki nem látta a tárlatot. Amíg a kiállítás sokkal kevesebb szöveget visel el, addig a könyv minden szükséges adatot tartalmazhat egy-egy képről, azokat is, amelyek talán csak a szakma számára lehetnek fontosak. Emellett olyan művek is helyet kaphattak, amelyek helyszűke miatt a képtárban nem voltak láthatóak.

* Vajdasági közösségünkben számos olyan képzőművész alkot, akinek a pályáját öröm figyelemmel kísérni, egy esztéta azonban bizonyos esetekben a negatív bírálatok megfogalmazása alól sem bújhat ki. Mik a tapasztalataid ezen a téren, mi a célja a műértékelésnek, és egyáltalán van-e, kell-e, hogy legyen helye a képzőművészetünkben?

— Azt gondolom, hogy szükséges volna a műértékelés, melynek természetesen része a negatív bírálatok megfogalmazása is, viszont úgy érzékelem, nálunk nincs kultúrája az építő, előremutató kritikának. Talán ezért is fordul elő sok esetben, hogy építkezés és fejlődés helyett sértődés a reakció. Ha vissza lehetne hozni a Zentai Művésztelep egyik érdekes mozzanatát, amikor is a részvevők megfogalmazták a véleményüket egymás alkotásairól, akkor esetleg megkezdődhetne egy pezsgő párbeszéd a művészet nagy kérdéseiről. Amíg azonban ez nem így van, addig a művészettörténész vagy esztéta (különösen, ha pályakezdő) által megfogalmazott kritikának sincs helye. Legfeljebb csak a sorok között vagy a témaválasztás által.

* Négy éve dolgozol Zentán, a Városi Múzeumban. Ma hogyan definiálnád azt, hogy mi a küldetésed ebben az intézményben meg egyáltalán művészettörténészként Vajdaságban?

— 2013-ban kerültem a múzeumba, melyben igen gazdag képzőművészeti gyűjtemény található. Elsősorban ennek feldolgozását látom a fő feladatomnak, tehát emlékezetet ápolni, olykor a feledés homályából kiemelni egy-egy jelentős életművet. Nem elegendő azonban csak a lezárult életpályákkal foglalkozni, szükségesnek gondolom figyelemmel kísérni az alakulásban levőket is. Erre kiváló lehetőséget ad a művésztelep, melynek szervezése a múzeumhoz kötődik, és a folytonosságot szem előtt tartva igyekszünk az évtizedek óta visszajáró részvevőkön kívül az alkotótábor szellemiségéhez illeszkedni tudó fiatalokat is bekapcsolni az 1952 óta működő Zentai Művésztelep munkájába.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..