home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Az aracsi ember
Tóth Lívia
2014.08.06.
LXIX. évf. 32. szám
Az aracsi ember

Beszélgetés Vajda Jánossal, az Aracs Hagyományápoló Társaság elnökével
Vajda János, vagy ahogyan a pusztatemplomról írt könyveit jegyzi: Aracsi Vajda János 1946-ban született Aracson. Tanárként több településen dolgozott, jelenleg Tordán él. Gyermekkora a pusztatemplom vonzáskörében telt, és ez a varázs, vagy nevezhetnénk akár szerelemnek is, mindmáig tart. Másfél évtizeddel ezelőtt megalapította Tordán az Aracs Hagyományápoló Társaságot, elsősorban azért, hogy támogatókat toborozzon a pusztatemplom megmentésére.

Vajda János tordai otthonában beszélgettünk. Miközben a kérdéseimre válaszolt, tekintetem el-elkalandozott, s a falakat borító képekre, rajzokra, festményekre tévedt, melyeknek mindegyike a pusztatemplomot ábrázolja. Hogyan is kezdődött ez a szenvedély vagy megszállottság (ahogyan ő fogalmazott)?

— 1881. augusztus 1-jén Törökbecse egy része felvette az Aracs nevet, melyet 1918-ig viselhetett. A városrésznek saját községházája, temploma, iskolája volt, és ezek az épületek még most is megvannak. Nos, én ennek az Aracsnak a Magyar utcájában születtem.

A földünk a pusztatemplom közelében volt, ahová édesapám öt-hat éves koromban vitt ki először. A templomról ő is, a nagyapám és a nagynéném is mesélt. Később egyedül látogattam a titokzatos romot, de azután sem hagytam fel ezzel a szokásommal, hogy Tordára kerültem. Gyakran kapával mentem, hogy utat vágjak magamnak a hatalmas gazban. Egy idő után azon kezdtem gondolkodni, hogy rendezni kellene a pusztatemplomot, ismertté tenni, mert ez a csoda megérdemelné, hogy mások is lássák.  

1999-ben alakítottam meg Tordán az Aracs Hagyományápoló Társaságot. Három célt tűztünk ki: hogy az aracsi templomot kiemeljük az ismeretlenség homályából, önkéntes munkával látogathatóvá tegyük, és évente egy emlékünnepséget szervezzünk. Tizenöt év alatt mindezt sikerült megvalósítanunk, és most már talán többen is ismerik, mint szeretnénk.

* Erre utal a mesetitkú templomról szóló legújabb könyve, melynek alcíme: Kié?, illetve Kié volt?

— Igen, mert három évvel ezelőtt úgy éreztem, a törökbecsei szerb önkormányzat és a Tartományi Műemlékvédelmi Intézet túlságosan rátette a kezét. Próbáltam panaszkodni a mi magyar vezetőinknek és az anyaországiaknak is, akkor írtam ezt az újabb könyvet. Bizonyos szerb „barátaink” — különösen Nebojša Stanojev archeológus — ugyanis azt próbálják bizonyítani, hogy a pusztatemplom szerb volt. Abba a ténybe kapaszkodnak, hogy a közelben létezett egy szerb település, és azt állítják, hogy a templom hozzátartozott. Én Pannonhalmáról kaptam adatokat, és úgy gondolom, sikerült alátámasztanom, hogy Aracs soha nem volt falusi, hanem apátsági templom. István király építtette — természetesen nem a mostani formájában, hanem sokkal kisebbre —, és Gellért püspök által a bencéseknek adta. A rend 1280-ig tartotta. Miután a kunok lerombolták, száz évig elhagyatottan állt, senki nem törődött vele. 1377-ben Erzsébet anyakirálynő felújíttatta, és a pápától kért engedélyt, hogy a ferenceseknek adományozza. Az átépítése mintegy két évszázadon át, egészen 1530-ig folyamatosan tartott. Én is elég sokat foglalkoztam a témával, de a könyveimben szakembereket idézek, az ő adataikra támaszkodom. Időnként voltak bizonyos kutatások, „mozgások” a pusztatemplom körül, de ezek a fellángolások hamarosan le is lohadtak. Gerecze Péter budapesti régész 1896-ban talált egy domborműves kőtáblát, az azóta híressé vált aracsi emlékkövet. 1942-ben a német hadsereg három hónapig dolgoztatott itt, bizonyos források szerint aranyat kerestek, de mások szerint a frigyládát. A törökbecsei Nagy Sándor régész az 1946. évi és az 1970-es évekbeli ásatásokon is részt vett. Ő egyébként — mint később elmondta — azt a megbízást kapta, hogy a lelőhely ószláv jellegére találjon tárgyi bizonyítékokat, de ilyesmire nem bukkant. A felsoroltak alkalmi kutatások voltak, de olyan töretlenül, ahogyan mi tevékenykedünk már tizenöt éve, senki sem foglalkozott az aracsi pusztatemplommal. 

* Milyen elképzelések vannak az építmény jövőjéről?

— A Tartományi Műemlékvédelmi Intézet részéről Svetlana Bakić foglalkozik legtöbbet a pusztatemplommal, amely már több nyertes IPA-projektum része volt. Elsőként rendbe hozatták a hátsó tetőt, és konzerválták az oldalfalakat, parkolót alakíttattak ki, tavaly kifehéríttettek hat oszlopot. Az elképzeléseik szerint, és ezzel a törökbecsei önkormányzat is egyetért, befejeznék még a felső falak konzerválását, majd a közelben egy motelt és egy múzeumot építenének. Turisztikai látványosság lenne ugyan, de félő, hogy elsikkadna a magyar jellege. Egyébként az utat is Belgrád csináltatta meg, mivel a kiemelt műemlékként nyilvántartott objektum a Szerb Köztársaságé.

Mi azt szeretnénk, ha a konzerválás mellett egy, szintén a közelben lévő régi tanyát is felújítanának, melyet 40-50 holdnyi földdel odaadnának egy családnak, és megbíznák őket azzal, hogy őrizzék, felügyeljék a templomot. Csakhogy a terveit mindig az valósíthatja meg, akinek pénze is van.   

* Az Aracs Hagyományápoló Társaság milyen támogatásokból valósítja meg a tevékenységét, adja ki a könyveket?

— Az évi tíz-tízenöt megmozdulást, az emlékünnepséget és a turistacsoportok fogadását anyaországi segítséggel és hazai eszközökből fedezzük, amióta ugyanis a VMSZ Vajdaságban hatalmi pozícióban van, mindig meghallgatják a kérésünket. A könyvek kiadását a legnagyobb mértékben Németh Tibor tordai magánvállalkozó támogatja, továbbá számíthatunk a tartományi művelődési és kisebbségi titkárságra is.

* Fogalmazhatok-e úgy, hogy ön az egész eddigi életét a pusztatemplomnak szentelte?

— Mondhatja, ha akarja, hiszen én is tudom, hogy ebben a témában megszállott vagyok. Az viszont nagyon rosszul esik, amikor mások a mi érdemeinket próbálják kisajátítani. Kihagyják a nevemet, nem hívnak meg bizonyos eseményekre, lenéznek, mert nem vagyok szakember. Lehet, ha annak idején én, majd a lelkes tordaiak nem kaparjuk ki a templomot a gazból, fel sem figyeltek volna rá. A műemlékvédők sem szeretik a civileket, pedig ha mi nem lennénk, ők sem haladnának a munkájukkal — nyilván nem jönnének el évente többször, hogy lekaszálják a füvet, rendezzék a környezetet. Ezt csak szívvel-lélekkel és szeretettel lehet csinálni, és nagyon örülök, hogy az egyesületünkben vannak olyan fiatalok, akiket sikerült „megfertőzni” ezzel a tevékenységgel.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..