home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Az apa ismeretlen
Perisity Irma
2023.01.06.
LXXVII. évf. 52. szám
Az apa ismeretlen

A fehér hajú nyugdíjas — de testileg-lelkileg üde — asszonnyal folytatott beszélgetés után még hosszú ideig ültem egyetlen betű leírása nélkül ősrégi írógépem előtt. Elsősorban a történet rázott meg, de azt sem tudtam igazából, hogyan öntsem szavakba a hallottakat úgy, hogy mindaz hihető legyen. Mert a beszélgetés egész ideje alatt az asszony arcán ült a történet lényege: minden szó a szívemből fakad.

— Az én történetem nem friss, de amíg fiatalabb voltam, eszembe sem jutott, hogy esetleg valakinek elmeséljem — mondja természetes hanghordozással az asszony. — Ahogy az évek múlnak, úgy érzem, el kell mondanom mindazt, amit lehet, azt, hogy sokkal korábban megvitathattam volna mindent a férjemmel is. De ehhez is idő kellett, hogy felérjem ésszel: a sikeres, zökkenőmentes házasság érdekében bizonyos dolgokat kötelező napirendre tűzni és alaposan megvitatni. Elmulasztottam, mert nem tudtam, mennyire fontos az ilyesmi. Egyszerű földművescsalád gyereke vagyok, volt egy öt évvel fiatalabb öcsém, aki már tíz éve járja az égi mezőket. A szüleim egyszerű emberek voltak, akik mindenáron azt akarták, hogy a gyerekeik jobban éljenek, mint ők. Én már kicsi koromban kijelentettem, hogy tanító néni leszek. Az öcsém szakmát akart, és a szüleink tiszteletben tartották a vágyainkat. Én tanítóképzőt, az öcsém szakiskolát fejezett be. A diploma megszerzése után két évig nem kaptam a tanügyben munkát, dolgoztam, amit kellett, bármit, hogy ne legyek a szüleink terhére. Végül a falunkban megüresedett egy tanítói munkahely, és végre dolgozni kezdtem. Az első osztályt egészen a negyedikig vezettem. Teljes szívvel élveztem a munkámat.

Én nem csak arról álmodtam, hogy majd tanítom a gyerekeket, álmaimhoz tartozott az a kívánság is, hogy legalább három gyerekem legyen, akiket majd babusgatok, kényeztetek. Egy jó kedélyű, beszédes lány voltam, szerettem a társaságot, de még nem akadt olyan férfi, aki megfelelt volna az én elvárásaimnak. Végül a faluban melegedtem össze egy legénnyel, akivel jószerével együtt nőttünk fel, de sosem vettem őt komolyan észre. Ő a városban dolgozott géplakatosként egy gyárban, és lassan összejöttünk. Minden tekintetben megfeleltünk egymásnak, a szüleink is boldogok voltak, hogy egymásra találtunk. Én, mint minden lány, családról, házasságról, gyerekekről álmodoztam, ő pedig házhelyről, szép családi házról, autóról, mérnöki diplomáról. Csináltunk egy fontossági sorrendet is, nehogy véletlenül ne teljesüljenek egyformán az álmaink. Jóképű fiatalember volt, és a gyárban egy munkatársnője kiszemelte magának. Ő persze nem reagált a jelekre, és a lány feljelentette, állítván, hogy megerőszakolta, és ő terhes maradt. Természetesen sok időbe tellett, de kiderült, hogy hazudott. Az igaz, hogy terhes volt, de nem az én páromtól, akinél az alapos orvosi vizsgálat kiderítette, hogy sosem lehet gyereke. És ez a felismerés vetett véget a szép szerelmünknek. Sehogyan sem tudtam elfogadni, hogy nem leszek anya. Azt hiszem, erről a témáról sosem beszéltünk elég komolyan. Én szomorú voltam, és csalódott, ő pedig dühös az egész világra. Néhány hónap múlva úgy ítéltük meg, hogy elválunk, hiszen egyre kevesebb volt a remény, hogy sikerül megvalósítani a közös álmokat.

Nagyon nehezen viseltem a válást, de valamilyen kisördög tótágast állt bennem, és úgy gondoltam, életbevágóan fontos, hogy mindenkinek megmutassam, én bármikor férjhez mehetek. Ami meg is történt. A barátnőm egyik ismerőse érdeklődött irántam, és három hónap alatt mindent lebonyolítottunk, még a lakodalmat is. Nem, nem voltam sem boldog, sem elégedett. De a férjem nagyon rendes ember volt, udvarias, jól nevelt, segítőkész, egyszóval nem panaszkodhattam rá. És beláttam, hogy az egyetlen helyes út, ha elfogadom a dolgokat, és élem a férjes asszonyok életét. Már csaknem egy éve házasok voltunk, amikor nekem Szegedre kellett mennem egy kétnapos szemináriumra. Véletlenül összefutottam a volt szerelmemmel. Előtörtek belőlem az emlékek, az érzések — és együtt töltöttük az éjszakát. Ez volt a mi igazi búcsúnk egymástól, a szerelmünktől. Két hónap múlva kiderült, hogy terhes vagyok. Eszembe sem jutott a bűnös szegedi éjszaka, hiszen neki nem lehet gyereke. Megszültem a csoda szép, eleven kisfiam. Volt a popsiján egy furcsa anyajegy, mintha valaki a tenyerével, mind az öt ujjal rápaskolt volna. A férjem szerint ez a jel arra utal, hogy a fiunk majd önmagát serkenti a tennivalókra, ha lohad benne az erő: csak ráver a popójára, és már meg is táltosodik. Óvodás volt a fiunk, amikor sérvműtétre szorult. Amikor a műtősnő levetkőztette, nevetve mutatott a popsijára: az én férjemnek ugyanilyen van a fenekén, nem rokonok véletlenül? Azt hiszem, az ájulás környékezett. Tudtam, hogy az igazságot sosem fogom megtudni, mert akkor más is kiderülne. Mert ha mégis csoda történt, és a fiam nem a férjemé, akkor mit írjanak a keresztlevelébe: apja ismeretlen?

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..