Ez később is megmaradt. Nem tudom, miért, de bennem soha nem tudatosult, ha elkezdtem beszélni valakivel, hogy éppen milyen nyelven teszem. Sokszor nevetünk is a férjemmel, hogy ha valaki „kívülről” hallgatja, ahogyan értekezünk egymással, biztosan azt hiszi, hogy nálunk elmentek otthonról. Mert a többnyelvűségnek van egy hátulütője is: egy idő után éppen az anyanyelvemen nem jutnak eszembe bizonyos alapszavak, szóösszetételek, melyeket egyébként nap mint nap használok. Így például nálunk nem ritka, hogy magyarul kezdjük, szerbül folytatjuk és angolul fejezzük be a mondatot.

Sokan kérdezték tőlünk, hogy a gyermekünkkel milyen nyelven fogunk beszélni. Az az igazság, hogy ezen soha nem gondolkodtunk azelőtt. Valahogy úgy éreztük, természetes lesz, amikor megszületik, majd kialakul. Persze mindjárt volt, aki azt mondta: esély nincs rá, hogy tudjon magyarul is, mert a vegyes házasságokban az úgy szokott lenni. Legfeljebb megérti a magyar beszédet, de a gyerek „szerb” lesz. És ha őszinte akarok lenni, én is ilyen példákat látok magam körül. Ennek ellenére nem erőltettem semmit, egyszerűen nem foglalkoztam a dologgal. Valahogy kezdettől fogva természetes volt, hogy az anyanyelvemen beszélgetek a kicsivel, de ugyanezt a férjemről is elmondhatom. És mi történt? Apuka lassan megtanult magyarul mellettünk, a gyerkőc pedig mindkét nyelven el tudja mondani a magáét.

Tény azonban, hogy nemhiába hívják az anyanyelvet anyanyelvnek, így az én fiam is szebben, választékosabban fejezi ki magát magyarul. Köszönhető ez a sok mesének, rajzfilmnek is, melyet szivacsként szív magába. A szókincse igen terjedelmes, vagy ahogyan ő mondja: „nem mindennapi”, és gyorsan megjegyez mindent, amit hall.

Nem, nem tanítottam magyarul. Ahogyan az édesapja sem tanította szerbül. Egyszerűen beleszületett egy kreatív káoszba, és remekül feltalálta magát benne, mi pedig csak tettük, ami a dolgunk: beszéltünk hozzá, hogy ma beszélgethessünk vele. Apa- és anyanyelven is. Hogy egy napon ezt a nyelvi gazdagságot ő is továbbadhassa a saját gyermekeinek.