Az előadáshoz az inspirációt Mallász Gitta Az angyal válaszol című könyve adta. Mallász Gittáról semmit nem tudtam korábban. A nevét is először hallom, így egy kicsit utánaolvastam.

Részletek a Csodálatos hétköznapok című előadásból

1907-ben született osztrák—magyar családban. Tizenhat évesen az Iparművészeti Főiskolára került, és itt összebarátkozott Dallos Hannával. Nagyon jól úszott, bronzérmet nyert a női 4 x 100 méteres gyorsváltóban Párizsban, az 1931. évi úszó-Európa-bajnokságon. A zsidó Strauss Lilivel, aki mozgásterápiát, relaxációt és masszázst tanított, a Fedettben ismerkedett meg. Sportsikerei ellenére Gitta mégis inkább a rajzoláshoz tért vissza. Felelevenítette kapcsolatát Hannával és férjével, Kreutzer Józseffel, akiknek a Halászbástya alatt volt a műtermük. Az antiszemitizmus fellángolt Budapesten, ezért a keresztény úszóbajnoknő saját nevén szerzett megrendeléseket Hanna és József számára. A II. világháború kitörésekor a hangulat nyomott és gyötrelmes volt. Hanna és József bérelt egy kis parasztházat Budapest környékén, és a minimálisra csökkentette tevékenységét, hogy a túlélésre összpontosíthasson. Gitta és Lili csatlakozott hozzájuk. Így alakult meg az abszolút teljességre és a spiritualitásra törekvő fiatalok négyese. 1943. június 25-én a napi beszélgetések közben, míg Gitta bemutatta a gondolatait Hannának, az figyelmeztette Gittát: „Vigyázz, már nem én beszélek!” Így kezdődött Az angyal válaszol, a tizenhét hónapon át adott és kapott spirituális tanítás, melynek a befejező része már egy olyan volt iskolában kapott helyet, amelyet csaknem száz zsidó nő megmentése érdekében katonai ruházati gyárrá alakítottak át. Ennek a vezetését Gitta egy katolikus pap, Klinda atya közreműködésével azért vállalta el, hogy megvédje a zsidó származású barátait. Magyarországon azonban 1944-ben a húrt a nácizmus továbbfeszítette. Józsefet június 3-án, Hannát és Lilit pedig december 2-án Ravensbrückbe deportálták, ahonnan egyikük sem tért vissza. Gitta egyedül maradt a beszélgetéseket lejegyző füzeteivel. A szeánszok résztvevői közül csupán ő élte túl a második világégést. Az általa leírt és évtizedekkel később nyilvánosságra hozott Az angyal válaszol című dokumentum az elhivatottságukban erős, végsőkig kitartó alkotók üzenetét tolmácsolja.

A Nyári Mozi Színházi Közösség előadásában a három nő egy férfi felállás plusz egy nővel egészül ki, így nézünk négy nőt, szeánszot, hétköznapokat, csodákat, angyalokat és egy férfit a hangszerénél. Ülünk a sötétben. Ilyenkor az ember akaratlanul is behunyja a szemét. Miért? Hiszen nyitott szemmel sem lehet látni. Talán azért, hogy befelé figyeljen, ha már kint nincs semmi látnivaló. A négy művésznő egészen halkan énekelni kezd. Előbb csak egy hang, majd még egy, lassan összefolynak, összhangban szólnak, angyali kórusdalok a sötétben. Hallani véljük, vagy érezni, ahogy körülöttünk sürögnek, és suhogtatják szoknyájukat. Aztán nagyon lassan kivilágosodik. A négy nő (Nagy Karina, Pámer Csilla, Varga Heni és Verebes Andrea) körben áll és énekel. A háttérből biztos húrokon kíséri, támogatja őket Ábrahám Máté és csellója. Körülnézünk, hová is csöppentünk: egy szeánszra vagy négy nő délelőtti rutinjába? Mindkettőre. Vagy lehet, hogy a kettő éppen ugyanaz. Ismétlődő mozgás, táncba forduló, majd onnan visszacsavarodó „hétköznapi” mozdulatok. Azért használtam idézőjelet, mert hogy mi számít hétköznapinak, és mi táncnak, az igencsak relatív, főleg Döbrei Dénes és Varga Heni munkáiban. S itt is. Dolgoznak. Táncolva művelik a művelnivalót. Ezt váltja aztán a koreografikus szeánszra emlékeztető, sodró tánc, mely mintha egy transzot idézne. A földtől az égig nyúlnak. Az egymásra figyelés és a koncentráció szinte tapintható, mégis az az érzésünk, hogy sokszor mozdulnak belső indíttatásra, az improvizáció húrján pendülnek. Sziluettekké válnak, hogy a teljes egyformaságból egyszer csak „kibújjon a bőréből” Varga Heni, s megtáncoltassa a hátát. Arcát nem is látjuk, csak a kéz mozog, a lapockák emelkednek, a hát izmai táncolnak. A többiek nézik. Majd ők is kivetkőznek/levetkőznek. És megindulnak felénk. Beleúsznak a fényekbe, majd ismét sötét borul rájuk. Hol az egyikük, hol a másikuk kerül a reflektor erős fényébe, melytől könnybe lábad a szem, nem is pislognak, csak jönnek belénk. Hétköznapi angyalok és angyali hétköznapok. Ez jár a fejemben. Lisztet szitálnak, bevetik vele a földet, visszaadják neki azt, amit búza formájában elvettek tőle. A munka képeit követjük ismét: délutánba fordult a hétköznapunk, vagy egy másik napra ébredtünk? A színpad hófehér a liszttől, s akár egy gésa, lassú mozdulatokkal keretezi be a három nőt, illetve keretez ki bennünket Pámer Csilla, miközben kezéből vízcseppek feketítik a lisztes színpadot.

Az előadás egyik legszebb képe, amikor a hófehér lisztre a gránátalmából kicsorgó, vérpiros lé fest véres cseppeket. Verebes Andrea csavarja a gyümölcsöt, és mint egy táncra kész dervis áll vele a kezében. Véres és csodálatos kép. A hétköznapok ilyenek is lehetnek. Aztán eljön az este, Nagy Karina köré terítik az asztalt, miközben ő minket bűvöl, mereng, mint aki nem is veszi észre a körülötte zajló életet. Közben citromot hámoz. Elhámoz. Az asztalra kenyér, gyertya, gyümölcs, vaj és víz is kerül. Vacsorához senki nem ül, a négy nő szertartásosan vonul végig az asztal mögötti sávban. Talán a megtisztulás, a fürdővíz vagy éppen a puha párnákon pihenő álom irányába.

Az előadás dramaturgja Oláh Tamás, a fénymester Boris Butorac, a hangmérnök pedig Milan Jančurić.

Hát valahogy így olvastam én a Csodálatos hétköznapok című előadást. De azt hiszem, mindenki számára egy másik történetet fog elmesélni a négy nő tánca, a jelenetek, a fény és a zene. Egy izgalmas alkotás született, nézzék és hallgassák meg önök is.