Egy kedves ismerős meglepett bennünket fenyőágakkal, becsempészve a természetet az otthonunkba. Piros masnit, mécseseket kapott a koszorú, és ügyeltünk rá, hogy minden érzékszervünkkel részt vegyünk az asztali dísz készítésében.

Az orrunkba szálló teagőz és a csend töltötte ki a szobát. A várva várt csend. Vasárnap nem szeretek vendégségbe menni, és nem szeretem, ha vendégségbe jönnek, az adventvasárnapok pedig még jobban megerősítik bennem ezt a vágyat, kimerevítik a csendet. A szerényen pislákoló gyertyaláng előtt könyv a kézben, téli sportok a tévében, miközben a sárga leves fő a tűzhelyen.

Ahogy múlnak az évek, mintha egyre jobban megőrülne az élet decemberben. Az év egyik legszebb hónapja, mely mégis átbillent rohanásba, idegeskedésbe, félelembe, hogy lesz-e elég pénzünk ajándékra, jut-e elég hús a hentesnél, mennyit várakoznak a szeretteink a határon, tudunk-e közlekedni, ha ráfagy az úttestre a hó, mennyi lesz a fűtésszámla, és lesz-e időnk kidekorálni a lakást. Erről szól az egész hónap, de valakinél már a november második fele is. Nem értem, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Az utolsó hónap a visszatekintésről, az ünnepekre való hangolódásról, a törődésről, a jelen megéléséről kell hogy szóljon, és nem a készülődés agyonhajszolt változatáról.

Gyerekkoromban előfordult, hogy nem jutott pénz karácsonyfára, de még úgy is milyen szép ünnepünk volt, hiszen hallgattuk a csendet, és néztük, ahogy a csillagok bevilágítanak az ablakon. Volt időnk, terünk és levegőnk átgondolni az elmúlt évet, elképzelni a következőt.

Csendet, belső békét, életkedvet adó zenét, őszinte vidámságot és saját magunk, illetve mások elfogadását kívánom mindenkinek a következő évre. Aki nincs jóban önmagával, az ne mérgezze a környezetét, hanem keresse meg a saját békéjét, és azzal ajándékozza meg a szeretteit. Milyen jó odabújni valakihez, vagy egy olyan személy társaságában tölteni az ünnepeket, aki kiegyensúlyozott, és szereti az életet.