Az első modern háború az USA-ban dúló, Észak és Dél közötti konfliktus volt, melyben a déliek vitéz módon küzdöttek, de az északiak gazdaságilag felőrölték őket, és végül sokan hazamentek, majd a déliek talán legkiemelkedőbb tábornoka, Robert E. Lee letette a fegyvert Appomattoxban Ulysses S. Grant tábornok előtt 1865-ben. A porosz—francia háborúban a franciák nem várták meg az összeomlást, viszonylag gyorsan kértek tűzszünetet, és békét kötöttek. Az I. világháborúban Oroszország, Bulgária és az Osztrák—Magyar Monarchia is összeomlott. A Német Császárság pedig a fegyverszünet után olyan szorult helyzetben maradt, hogy szinte mindent el kellett fogadnia, amit a győztesek kiróttak rá. A magyarság történetéhez visszatérve már nagyon sokan várták a háború végét, és boldogan mentek haza a katonák, miközben a hátország gazdaságilag, társadalmilag tönkrement, forradalom, káosz, kormányváltások folytak, a környező országok támadtak, és tudjuk, mi lett a vége: Trianon. Röviden, egy katonai, társadalmi vagy gazdasági összeomlás általában olyan helyzetbe juttat egy országot, amelyben nincs választása, és a győztes mondja tollba a feltételeket.

Toborzási gondok

Ukrajnában gond van a toborzással, azt ugyanis tudni kell, hogy egy ember akkor megy el harcolni, ha jó esélyei vannak arra, hogy túlélje. A híradások viszont arról szóltak, hogy a frontvonalon Ukrajna naponta 1000 és 1500 közötti embert veszít (halottak és súlyos sérültek). Ez persze lehet háborús propaganda is az orosz fél részéről, melynek valószínűleg hasonló számú áldozata van, csak ott egyelőre nincsenek gondok a sorozással, azaz erről nincsenek hírek.

Az elmúlt hetek egyik híre az volt, hogy egy toborzótiszt a pisztolyával fenyegetőzött. Azt mondta, lőni fog, ha a megállított autóbuszról nem szállnak le mindannyian. Ez előtt is voltak szürreális esetek, amikor betörték a toborzótisztek furgonjának az ablakát, és azon ráncigálták ki az éppen besorozott férfit. Július 16-án Lvov megyében, Buszk városában kézigránátot dobtak a toborzóirodára. Odesszában a mentősök verekedtek össze a toborzótisztekkel, de az, ami Vorohta településnél történt, „minőségi ugrás” volt. A lakosok ugyanis megunták, hogy a toborzótisztek állandó jelleggel ott tartózkodnak, és lementek a faluból (mely a turizmusból él). Előbb dulakodtak, majd olyan sokan és annyira feldühödtek, hogy használhatatlanná tették a toborzótisztek autóját (összeverték, és az árokba lökték), valamint az egyik toborzótisztet annyira megverték, hogy a fejsérüléseit a mentősöknek kellett ellátniuk a helyszínen. Az ukrán hatalom vissza is vonta onnan a toborzótiszteket, ami a falusiak győzelmének tekinthető. Néhány hónappal ezelőtt a romák védték meg hasonlóan magukat, de ott kisebb volt a verekedés, és senki sem sérült meg. Minden magára valamit is adó ország megtorolná ezt az önbíráskodást, ám majd meglátjuk, mi fog történni, ha ugyanis a helyi lakosság tudomására jut, hogy egy falunyi férfi szét tudja verni a toborzótiszteket, akkor ez máshol is megtörténhet. Miközben az oroszok lassan haladnak előre, és nem is fognak megállni, amíg az ukrán hadsereg nem kapitulál.

Az összeomlás jelei a fronton

Ugyancsak július elején történt, hogy a 206-os területvédelmi zászlóalj, mely Donyeck megyében Toretsk településnél harcol, azt üzente, olyan feladatokat adnak nekik, amelyek szinte a biztos halállal egyenlőek. Ez az egyik legsúlyosabb hír, mely eljuthat a nyilvánossághoz, hiszen ebben az esetben még inkább rejtegetni fogják a hadköteleseket, és egyre többen akarják elhagyni az országot, stb.

Van itt azonban még egy fontos körülmény. Mi lesz, ha egy zászlóalj (száztól néhány száz ember) vagy esetleg egy dandár (ezertől néhány ezer emberig) úgy dönt, hogy elindul haza, a fegyvereivel együtt? Volt már ilyen a hadtörténelemben, így omlott össze a bolgár hadsereg az I. világháborúban, de a bolgárok a II. Balkán-háborúban sem bírtak a támadóikkal. Egy ilyen esemény egy sor másikat indítana el. Ha a frontvonal egy bizonyos pontjáról elindulnának hazafelé, akkor az oroszok átgyalogolhatnának a védelmi vonalakon túlra, más egységek is nehéz helyzetbe kerülnének, és esetleg hasonlóan dönthetnének. A hadügyminiszternek ekkor le kell mondania, az államelnök amúgy sem erős népszerűsége még csökkenne vagy meg is szűnne. Elképzelhető ellene egy oroszbarát vagy egy Amerika-barát puccs is, lehet, hogy ő még ezt megelőzően elmenne, és az is előfordulhat, hogy annyira kicsúszik a kezéből az irányítás, hogy felkoncolják.

Mennyi ideig tartanak ki az ukránok?

A fenti jelenségek egyelőre csak egyes eshetőségekre figyelmeztetnek, nem biztos, hogy megtörténnek, mégis az augusztusi szaúd-arábiai békekonferencia és a novemberi USA-béli választás a háború szempontjából beláthatatlan távolságban van, főleg a frontvonalon harcoló katonák számára, akiket nem cserélnek le, ahogy normális háborúkban szokták. Ha egy katona a lecserélés reményében van a frontvonalon, abban az esetben a háborúra koncentrál, mert tudja, meddig kell kitartania. Ahogy a fronton most áll a helyzet, arra figyel, hogy túléljen még egy napot.

Az oroszok bármikor bárhova lecsaphatnak, a frontvonalon szinte monoton módon osztják a halált, lerombolva a településeket. Ha a legrosszabb következik be, és általános anarchia lesz, akkor az hosszan tarthat, és nehezen lesz lecsitítható. Úgy gondolom, hogy Zelenszkijnek lesz annyi esze, hogy távozik, amikor mennie kell, és olyan ember követi, aki tárgyalni tud, és nincsenek olyan kijelentései az oroszokról és Putyinról, mint Zelenszkijnek. Az ukrán lakosság viszont, bárki is lesz az új elnök, a béke és a tárgyalás mellett teszi le a voksát.

Július második hetében az ukrán lakosságot az áramszolgáltatás napi sokórás kimaradása kínozta, a civil szervezetek tagjait a besorozás alól mentesítő döntés pedig felborzolta a kedélyeket. A toborzótisztek többen szállnak meg egy-egy falut vagy várost. Közben a „menekítőbiznisz” emelte az árait 6000-ről 10—12 000 dollárra. Odesszában annyira nyíltan korrumpálta magát Jefrem Boriszov, az ottani sorozóbizottság főnöke (luxusvillák külföldön, méregdrága autók), hogy az ukrán kormányzat ezt már nem tűrhette. A határőrség állítólag az alsó szinttől a felsőig korrupt, de közben a Tisza mentén három sor NATO-szögesdrótot fektettek le, hogy kevesebben próbáljanak arra szökni (és ezért senki sem szól be az EU-ból az ukránoknak). Az országban kb. 400 000 férfit köröznek és igyekeznek a hadseregbe tuszkolni, közülük Kárpátalján 54 000 főt keresnek, ami nagyon sok. Az összlakosság egyharmada elmenekült az országból, az oroszok már néhány száz négyzetkilométert haladtak előre az ukrán frontvonalon az ukránok mélyrepülése óta, Lengyelországban pedig „ukrán légiót” akarnak toborozni. Valamelyik okos ukrán parlamenti képviselő meg azt számolta ki, hogy még 11 millió katonát tud kiállítani az ország.

Orbán Viktor a július 9—11-ei NATO-csúcstalálkozó előtt meglátogatta a háború szempontjából fontos országokat (Ukrajna, Oroszország, Kína), amiért Nyugaton képletesen szólva „lekiabálták a fejét”. A háború ügyében ma ő az egyik legtájékozottabb ember, a NATO-csúcs után Trump elnökjelölttel is találkozott. A NATO-csúcstalálkozóra végül az ukránokat is meghívták, és mindent megígértek nekik, amiről pozitív szellemben lehetett tudósítani (pénzt, fegyvereket küldenek, ukrán légiót szerveznek). Ha azonban belegondolunk mindabba, amit mondtak, akkor kiderül, hogy a NATO-t nem érdekli, hány ukrán hal meg. Nyugaton továbbra is a háborút menedzselik, miközben Ukrajnában lassan hallatszik a morajlás a mélyből.