A topolyai Mihájlovits Miklós ötszörös fekvenyomó-világbajnok pályafutása befejezése után sem szakadt el kedvenc sportágától, hiszen továbbra is edz, edzősködik, és motivációs előadásokat tart az egészséges táplálkozás és a sportág iránt érdeklődők részére. Beszélgetésünk első részében Miklós versenyzői pályafutása legemlékezetesebb pillanatait elevenítette fel.
2011 Atlanta, 2013 Tampere, 2014 Telfs, 2015 Luck, 2019 Érsekújvár. Öt ország, öt város, ahol Miklós fekvenyomásban világbajnoki címet szerzett. Sportolói pályafutását, ahogy a legtöbb fiú, ő is labdarúgással kezdte a topolyai AIK csapatában, majd nyolc év után váltott, és atlétikával kezdett foglalkozni. Fedett atlétikai pálya hiányában a hidegebb idő beköszöntével edzőterembe vonultak, ahol Miklóst azonnal magával ragadta a vasak varázslatos világa.
Mihájlovits Miklós fekvenyomásban öt világbajnoki címet szerzett
— Már gyermekkoromban szívesen néztem az erős emberekkel kapcsolatos filmeket és a világ legerősebb embere című sporteseményt. Kíváncsi voltam, hol van az emberi teljesítőképesség határa, mekkora súlyt képes az ember felemelni, megmozgatni. Elsősorban súlyemeléssel szerettem volna foglalkozni, de erre Topolyán nem volt lehetőség, Szabadkára pedig nem volt lehetőségem naponta utazni, így maradt a testépítés. Tizenhat évig ezzel a sportággal foglalkoztam, több-kevesebb sikerrel. Első versenyemet, a Hódságon megtartott vajdasági bajnokságot megnyertem, ami hatalmas löketet adott további pályafutásomat illetően. A megmérettetésre Liszka Péternek köszönhetően jutottam el, ő vezetett be a testépítés versenyzői részébe, megmutatta a gyakorlatokat, és mindenre megtanított, amit erről a sportágról tudni kell. A későbbiekben is értem el sikereket, az országos bajnokságon ugyanis 3. lettem, két nemzetközi versenyről pedig 4. hellyel tértem haza. A testépítés szubjektív sport, és egy kissé elegem lett abból, hogy gyakran úgy éreztem, jobb voltam versenytársaimnál, a bírók viszont nem úgy látták, vagy nem úgy akarták látni — mesélt pályafutása kezdeti időszakáról Miklós.
Miklós az egyik erősemberversenyen, a lengősúly cipelése közben
Egyre jobban foglalkoztatták az erősemberek számára szervezett versenyek. Liszka Péter bemutatta Katona Ervinnek, aki akkor már nagy név volt az erősembersportban. Miklós havi egy-két alkalommal eljárt hozzá edzésekre, és tőle sajátította el a sportággal kapcsolatos fortélyokat.
— Ervinnél a legkönnyebb súlyok, a rönk, a kofferek és minden más, amit emelni vagy cipelni kellett, 125 kg-nál kezdődtek. Korábban hozzászoktam az ismétlésekhez, itt pedig az volt a lényeg, hogy meghatározott tömegű súlyt egyik pontból a másikba juttassunk. Teljesen át kellett állnom arra, hogy nem izmot pumpálok, hanem minél több izom bevonásával, erőből emelem fel a súlyt. Több mindent ehettem, mint testépítő koromban, viszont az edzések tovább — négy-öt órát — tartottak. Az erőemelés és azon belül a fekvenyomás mindig jól ment. Liszka és Katona javasolta, hogy az erősemberversenyek mellett próbáljam meg az erőemelést is, hiszen az edzéseken végzett gyakorlatok, mint a guggolás, a fekvenyomás, a felhúzás szerepelnek az erősemberversenyeken is. Guggolásban ellenfeleim 20-30 kilóval jobbnak bizonyultak nálam, fekvenyomásban viszont legalább 50 kg-ot rájuk vertem, és a felhúzásnak már tetemes előnnyel vághattam neki — mondta Miklós, akinek erőemelésben Európa-bajnoki 2. és világbajnoki 3. hely, erősemberversenyben pedig Balkán-bajnoki bronzérem és több nemzetközi versenyen szerzett 2. és 3. hely volt a legjobb eredménye.
Az edzést sohasem lehet abbahagyni (Fotók: Mihájlovits Miklós fotóalbum)
2009-ben egy erősemberversenyen az 550 kilós kerék forgatása közben a bal kezében elszakadt a bicepsz és az ínszalag. A műtét után a kórházban volt ideje gondolkodni, hogyan tovább. Darázsi Ádámmal és későbbi mentorával, Szabó Ozorral úgy döntöttek, a jövőben csak fekvenyomásban versenyez, habár az erősemberversenyeket jobban szereti, viszont előbbi sportágban nagyobb esélyekkel indulhat. 2010-ben még részt vett Ohióban az Arnold Classicon, de akkor már fizikailag és lélekben is a fekvenyomásra összpontosított. 2011-ben megnyerte az országos bajnokságot, majd a nemzetközi versenyt is, ami feljogosította arra, hogy részt vegyen az Európa- és a világbajnokságon. A kontinensviadalon ezüstérmet, az atlantai világbajnokságon pedig aranyérmet nyert a 125 kg-os kategóriában. Egy évvel később a Las Vegas-i vb-n annyit emelt, mint az 1. helyezett, riválisa azonban könnyebb testsúlyának köszönhetően elhalászta előle az aranyérmet. Mikit ez alaposan felbosszantotta, és a 2013-beli tamperei vb-re még jobban felkészült, és ellenfeleinél 40 kilóval többet emelve, a még mindig érvényben lévő 225 kg-os világcsúccsal, visszaszerezte a világbajnoki címet. Ekkor már a visszavonulás gondolatával kacérkodott, de Szabó Ozor barátja rábeszélte, kísérje el a 2014. évi ausztriai világbajnokságra, ahol megszerezte a 3., majd egy évvel később Ukrajnában a 4. világbajnoki címét is, sőt 2015-ben a prágai Eb-n sem talált legyőzőre. A tökéletes év után szerette volna lezárni sikerekben bővelkedő pályafutását, ám ekkor súlyos közlekedési balesetet szenvedett, mely kis híján az életébe került.
— Két napon át kómában feküdtem, az orvosok azt mondták, a bal felem teljesen béna marad. Nem hittem nekik, nem akartam, hogy így legyen. Srđan Ninković doktorral még a kórházi ágyon megbeszéltük az edzéstervet, melyet felépülésem után, a rehabilitáció alatt végezhetek. A gyakorlatokat a napi egy alkalom helyett háromszor megcsináltam. A rehabilitáció után az orvos annyit kért, ne ugorjak neki rögtön a nagy súlyoknak, mert az ízületeknek és az inaknak legalább két év kell, hogy újra olyan erősek legyenek, mint a baleset előtt. Két évig betartottam az orvos tanácsait, majd megkérdeztem tőle, most mi a teendő. Ami a csövön kifér, válaszolta. Nekem sem kellett több, azonnal kinéztem az érsekújvári világbajnokságot, melyet Oroszi János barátom szervezett. Ekkor tragédia történt, Szabó Ozor barátom ugyanis a vb előtt öt héttel elhunyt. Kiderült, beteg volt, csak nekem nem merték megmondani. A halálhír hallatán nem akartam tovább versenyezni, egész héten nem is edzettem, és csak vívódtam magamban. Ozi olyan volt számomra, mint egy idősebb testvér, ma is nagyon hiányzik, pedig már hat éve elment. Oroszi János felhívott, és emlékeztetett arra, hogy a baleset után megígértem Ozinak és magamnak, hogy felemelem a 200 kg-os súlyt. Tovább folytattam a felkészülést, és a kórházi ágyon kimondott 200 kiló elég volt az aranyéremre. A dobogóról felhívtam az orvost, és együtt örültünk a győzelmemnek. Ekkor már tudtam, ez valóban az utolsó versenyem volt. Dr. Ninković könyvet is írt az esetemről és arról, hogy akarattal hova lehet eljutni. Különféle szemináriumokon és előadásokon magam is gyakran hangoztatom, hogy mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell — fejezte be a versenyzői pályafutásáról szóló beszámolót Mihájlovits Miklós.
A jövő heti számunkban Miklós a sportolói pályafutása utáni időszakról, a motiváló előadásokról és arról is szól, hogyan került egy ötszörös fekvenyomó-világbajnok a teniszpályára.
