Az így született szobrokat, domborműveket és kisplasztikákat mutatták be az őszi tárlaton.
Az alábbiakban a kiállításmegnyitó egy szemelvényét olvashatják.

Nézed, tűnődsz rajta. A színe akár a föld, mely gyerekkorod óta körülvesz. A szaga, akárha egy mély barlangban vennél nagy levegőt. Szinte érzed rajta az idő örökkévalóságát. Egyszerre friss és öreg, nyers és mégis mintha a világ minden tudását magában foglalná. Még nem tudod pontosan, mi lesz belőle, de szeretnéd kiszabadítani abból a geometriai tömbből, amelybe belepréselték.

A kezedbe veszed. Gyúrod, gyurmázod. A tapintása, mint egy hideg kéz. Próbálod felmelegíteni, hogy a tenyeredbe simuljon, érezd a jelenlétét. Beleolvad. A lehetőségeit keresed. Ismerkedtek. Kóstolgatjátok egymást, te az adottságait, ő a türelmedet. Barátkoztok. Kíváncsi vagy, ő is. Formálnád, hogy olyan legyen, amilyennek te szeretnéd. De nem sikerül, ő nem akarja.

Dühös leszel. Földhöz vágod, eltorzul. Nézed. Így, tökéletlenségében még jobban tetszik. Kér, hogy újra próbáld meg, viszont az ő nyelvén, akkor engedékenyebb lesz. Te is akarod. Fölemeled, leporolod. Előbb a torzulást javítod. Visszaformálod, mintha semmi nem történt volna. Jó ez az illúzió. Pedig mindketten tudjátok, hogy nem volt egyszerű. Most már alázatosabb vagy, ő is megadja magát.

Hagyod száradni. Ahogyan a nedvesség elpárolog, úgy veszik ki belőle az ellenszegülés is. Mintha beletörődne abba, amivé vált, amivé alakítottad. Kiégeted. Szilárdságában is kitapintható minden ellenállása, melyet végül elsimítottál. A végeredményt nézve tanít, emlékeztet, és ettől talán egy kicsit jobb ember leszel.