* Hogyan kerültél az M1-be?

— Magánéleti okokból költöztem Budapestre, a férjem — aki szintén szabadkai — itt fejezte be a tanulmányait, és itt kezdett el dolgozni. Sokat ingáztunk a két ország között, de jó néhány év után belefáradtunk, úgyhogy az tűnt logikusnak, ha én is ideköltözöm. 2015-ben fájó szívvel ugyan, de felmondtam a Pannon RTV-ben. Szerettem annak a csapatnak a tagja lenni, azzal foglalkoztam, amit szeretek, rádióztam, híradóztam, de úgy éreztem, itt az ideje új kalandok után nézni. Budapestre költöztem, és jelentkeztem az M1-hez. Szerencsére a hírigazgató behívott interjúra, majd fel is vettek, aminek nagyon örültem. Előbb társszerkesztőként dolgoztam a hírösszefoglalók között óránként jelentkező háttérműsorban. Nagyon tanulságos, érdekes időszak volt ez magánéleti és szakmai szempontból is: a költözés után megismerni és megszokni az új környezetet, és legfőképp bejutni az országos médiába, mely által olyan személyekkel kerülhettem kapcsolatba, akiket korábban én is csak a tévéből ismertem. Beszélhettem Molnár Piroskával, Borbás Marcsival, Gundel Takács Gáborral, hogy csak néhány nevet említsek. Ez hatalmas élmény volt számomra. És bár korábban is élő műsorban szerepeltem Szabadkán — a rádióban és a tévében egyaránt —, az M1-ben szerkesztőként egészen más izgalom volt a műsorok készítése: nemcsak nekem, hanem mindenkinek készen kellett állnia arra az esetre, ha például egy élő kapcsolás megszakadt, és egy tartalék bejátszó vagy egy másik helyszínen készenlétben álló riporter segítségével kellett azonnali megoldást találni. Vagy amikor nagy horderejű esemény, például egy terrortámadás történt a világban, és kukába kellett dobnunk az előre megszerkesztett adást, mert szakértőket, tudósítókat kapcsoltunk helyette. Ez mindig nagyon izgalmas volt számomra, és az élő műsorokban szinte minden napra jutott valami ilyesmi. Emlékszem arra a pillanatra, amikor a szerkesztő először bízta rám az élő kapcsolásokat. Mindennap kapunk a vidéki stáboktól témajavaslatokat, és akkor történt meg először, hogy én választhattam ki, melyek és mikor kerüljenek be a következő napi adásba. Az igazi sikerélményem azonban másnap volt, amikor ezeket a riportokat az országos tévécsatorna adásvezérlőjéből követhettem végig a nézőkkel együtt.

Ábrahám Viola

* Ekkor következett a váltás?

— Nagyjából két és fél éve dolgoztam már az M1-nél, amikor a hírigazgató azzal az ötlettel állt elő, hogy készítsünk egy próbafelvételt a híradóra, mivel tudta, hogy már van benne tapasztalatom. Korábban is folyamatosan jártam beszédtanárhoz, de ettől a naptól kezdve még több órán vettem részt, hogy felkészüljek a próbafelvételre, melyet közvetlenül egy hosszabb utazás előtt készítettünk el. Thaiföldre utaztunk a baráti társaságunkkal, és mire visszajöttünk, a döntés is megszületett. Még mielőtt az igazgató személyesen közölhette volna velem, folyosói pletyka szintjén már elterjedt a cégben a hír. Érdekes helyzet alakult ki, a munkahelyemen ugyanis rajtam kívül szinte mindenki tudta, hogy műsorvezető leszek. Körülbelül másfél hónap felkészülési időm volt, ez alatt tovább dolgoztam társszerkesztőként, illetve a stúdióban is gyakoroltam a váratlan helyzetek kezelését: ha például lefagy a súgógép, és papírról kell folytatnom az olvasást. Ez 2018 elején volt, ekkor kerültem a késő esti műsorsávba, a 22, a 23 órai, valamint az éjféli híradót vezettem. Ez néhány héttel ezelőtt változott meg, áthelyeztek ugyanis a hajnali, délelőtti műsorsávba, tehát éppen a nap másik felébe. Eddig én zártam, most én indítom az aznapi adást. Ez megint egy újfajta kihívás, mert 3.20-kor kelek, körülbelül egy órával később már bent vagyok a munkahelyemen, átnézem a 6 órai híradót, mellyel indul a napom, 5-től smink, frizura, 5.55-kor kezdődik az adás, és délig tart. Még hozzá kell szoknom az új helyzethez, hiszen óriási váltás volt ez számomra. Nagyon oda kell figyelnem, mert folyamatosan váltják egymást a műsorelemek: híradó, élő kapcsolások, stúdióbeszélgetések, úgyhogy itt sokkal jobban oda kell tennem magam, mint eddig, a késő esti hírösszefoglalókban.

* Bennem az adrenalin szintje már attól megemelkedett, hogy hallgattam, hogyan telik egy átlagos munkanapod. Meg ne sértődj ezért a kérdésért, de hogyan lehet ezt a tempót ép ésszel kibírni? Mi a titkod, hogy nem roppansz bele a stresszbe?

— Nagyon izgultam a váltás előtt, úgy éreztem, nagy falat lesz nekem: hatórányi élő adás, mely óriási összpontosítást igényel, mindamellett, hogy az ember előtte csak néhány órát alszik. Hiába készítek el előre mindent előző nap, megírom a szövegeimet, akkor is van bennem egy izgalom amiatt, hogy korán kell kelni, emellett jól kell teljesíteni, nem szabad hibázni. Akármennyire is vagyok fáradt, amint odaülök a reflektorfénybe, és elindul a gépezet, az olyan szintű adrenalint ad, hogy már nincs szükség több koffeinre, hogy éber maradjak. Ezután folyamatosan kapom az instrukciókat, hogy melyik kamerába nézzek, és a tájékoztatást arról, hogy melyik bejátszó vagy beszélgetés következik. Fontos számomra, hogy biztonságban érezzem magam az adásban, hogy mindig biztos lehessek az adásszerkesztő és a rendező támogatásában. Ennek nagy jelentősége van, ha ugyanis valamire nem volt időm, ha hiányzik egy szöveg, olyankor azt megírják nekem, vagy ha csere történik a riportok sorrendjében, akkor szólnak nekem a fülhallgatón, hogy ne élő adásban érjen meglepetés. A stúdióasszisztens munkája is fontos, aki mindig gondoskodik, hogy nyomtatott formában is előttem legyen minden szöveg, és még sorolhatnám a műszaki munkatársakat is, akikkel szintén harmóniában kell együtt dolgoznunk — tehát ez egy óriási csapatmunka, annak ellenére, hogy csak én látszom a képernyőn.

* Jut időd bármire is a munka mellett?

— Erre nehéz most válasz adni, mert a jelenlegi helyzet még új nekem, a váltás, illetve a járvány miatt nem a megszokott módon telnek a mindennapjaim. Amikor elkezdtem a hajnali műsort vezetni, a koronavírus már elérte Magyarországot, azóta a férjem itthonról dolgozik, úgyhogy most több időt tölthetünk együtt. Ha majd ismét be kell járnia a munkahelyére, biztosan nehezebb lesz közös időt találni. Ha nem dolgozom másnap, akkor is korán lefekszem, hogy tartsak egy bizonyos ritmust — már amennyire ez lehetséges e mellett az életforma mellett. Mivel adás előtt csak néhány órát tudok aludni, általában utána szoktam jót pihenni. Remélhetőleg szép lassan minden visszaáll a megszokott kerékvágásba, és ismét kimozdulhatunk, találkozhatunk a családdal, barátainkkal, járhatunk edzésre, ahogy eddig is. Majd ekkor derül ki igazán, mire jut idő a munka mellett.

* Volt már kellemes vagy kellemetlen élményed amiatt, hogy országos tévécsatorna képernyőjére kerültél? Felismernek már az utcán?

— Itt a környékünkön, a kisboltban például már rákérdeztek, hogy én vagyok-e az a tévéből, a tömegközlekedésen vagy a piacon ugyan még nem szólítottak meg, de észrevettem már, hogy „gyanúsan” néznek, ismerős vagyok az embereknek, de hirtelen nem tudnak hova tenni.

* A közösségi oldalakkal mi a helyzet?

— Szerencsére nem számolhatok be rossz tapasztalatokról. Akadtak megkeresések, voltak, akik szerettek volna megismerkedni velem, de senki sem volt tolakodó.

* Szerbiából, Szabadkáról, a családodtól, a barátaidtól, az ismerőseidtől érkeznek visszajelzések?

— Kedves és pozitív visszajelzéseket kapok, és számomra ebből is kiderül, hogy még mindig az az otthonom, ahol a legtöbben ismernek, szeretnek, és velem együtt örülnek a sikereimnek. Ott is előfordult már, hogy egy gyógyszertárban a patikusnő, aki a Pannon RTV-ből már ismert, őszinte örömmel gratulált az M1-en való megjelenésemhez. A család pedig természetesen állandó rajongótábor, és az ismerősök közül is sokan megkeresnek, gratulálnak, sőt, olyan is akadt köztük, aki a képernyőről szembesült azzal, hova tűntem Szabadkáról.