Az I. világháború másodszor is visszaüt, máshol
Dr. Mészáros Zoltán
2015.12.07.
LXX. évf. 48. szám
Az I. világháború másodszor is visszaüt, máshol

Minket, magyarokat az I. világháború Trianonra szokott emlékeztetni, viszont akkor nemcsak Közép-Európa politikai földrajza rendeződött át, hanem az Oszmán Birodalom felbomlásával a Közel-Keleté is.

Az oszmán örökség

Az Oszmán Birodalom felbomlása sokáig tartott, ez azonban elsősorban a központi hatalom gyengülésének és a katonai szervezet szétesésének volt a következménye. Bizonyos vélemények szerint az Oszmán Birodalom azért maradt le Nyugat-Európa mögött, mert kimaradt a nagy földrajzi felfedezésekből, és az sem volt mellékes, hogy Nyugat-Európába irdatlan mennyiségű nemesfém érkezett, ami felpörgette a gazdaságot, miközben az Oszmán Birodalom gazdasága elavulttá vált. Viszont amit az oszmánok államszervezés tekintetében tettek, az nagy bölcsességre vall. Sehol sem irtották ki a helyi elitet, ha az hajlandó volt elfogadni a birodalom szabályait, a tartományokat pedig úgy rendezték be, hogy azokat a legkisebb erőbefektetéssel lehessen irányítani. Az Oszmán Kalifátus (hiszen az oszmánok egyúttal kalifák is voltak) az arab alattvalók helyzetét is figyelembe vette, és nagymértékben támaszkodott a helyi elitre. Ezt az évszázadok óta kialakult rendet bomlasztotta fel az első világháború utáni békerendszer.

A mai közel-keleti gondok gyökere a nagyhatalmak Oszmán Birodalmon való osztozkodása

1918-ban az Oszmán Birodalom is vesztes fél volt, és a nagyhatalmak megpróbálták rákényszeríteni a sèvres-i békeszerződést, mellyel meglehetősen túllőttek a célon, hiszen Törökországot Ankara környékére akarták redukálni, azaz egy igen kis országgá zsugorítani. Ekkor lépett fel Kemal Atatürk, aki véget vetett a kalifátusnak, és rendkívül vitatható módszerekkel, de belekezdett Törökország létrehozásába. Ez egy népirtásoktól sem mentes háború volt, és mivel az európai nagyhatalmak nem akartak mindenáron háborúzni a sèvres-i békeszerződés mellett, az 1923. évi lausanne-i békeszerződésben elismertek minden területet, melyet a török seregek elfoglaltak (és még ezután is foglaltak el újakat). Atatürköt nem érdekelte a kalifátus, világias államot akart, és az arabok felett sem szeretett volna uralkodni, akiket ezért az európai nagyhatalmak protektorátus alá vettek. Ezek a területek: Palesztina, Transzjordánia, Libanon, Szíria, Irak, Kuvait, a Hedzsász, a mai Szaúd-Arábia és Jemen nyugati részei Mekkával és Medinával. (Észak-Afrika nagyhatalmi felosztása szintén érdekes kérdés, de ez most nem lényeges.)

A britek és a franciák gyarmati éhsége csillapíthatatlan volt, Olaszországot kihagyták ebből az osztozkodásból, Németország vesztes állam volt, az USA pedig visszatért az izolacionista politikájához, miután belátta, hogy a racionalitáson és méltányosságon alapuló érveit lesöprik az európai, irracionális érdekek által irányított hatalmak.

A nagyhatalmi osztozkodás nyomai még mindig láthatóak a vonalzóval meghúzott határvonalak formájában. Törökország és Irán felé természetes, illetve történelmi alapon létrejött határok léteznek, a távolról megszabott határok Szíria, Irak, Kuvait, az akkori Palesztina, valamint Egyiptom és Szaúd-Arábia között láthatóak.

Az előre kódolt konfliktus

1945 után a protektorátusok határai államhatárokká váltak. Erre az USA nyomására került sor, hiszen az 1941-ben kikényszerített Atlanti Chartával sarokba szorította az addigra legyengült Nagy-Britanniát, majd a többi európai szövetségesét is. Ennek értelmében minden népnek joga van az önrendelkezésre. Később azonban a protektorátusok önállósodtak, vagyis különböző közösségek kerültek egy országba, a határvonalak összeszokott közösségeket osztottak ketté, nem utolsósorban pedig az erőforrásokat, azaz a kőolajat is elosztották. 1945 óta sorjáztak a konfliktusok, melyek azért nem voltak még különösebben veszélyesek, mert a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA felosztották az érdekövezeteiket, és a térség országaiban diktatúrák vagy dinasztiák alakultak ki. A bizonyos országokon belüli, síiták és szunniták közötti konfliktus, valamint az országhatárokon átnyúló gondok is vészjóslóak voltak. A helyzetet súlyosbította, hogy Szíriából kiszakították a keresztény többségű Libanont, ahonnan lassan el is tűntek a keresztények, és polgárháború robbant ki, melyben Szíria is érintett volt. Izrael 1948. évi létrejötte pedig a muszlim világ hisztérikus reakcióját vonta maga után, aminek háborúskodás lett a következménye, illetve az, hogy a térségben fegyverkezési verseny bontakozott ki, mely azóta sem hagyott alább. A térség egyébként a kőolajkincse miatt napjainkban is különösen fontos.

A szuperhatalmak utáni időszak — a káoszba csúszás

Az 1990-es évektől a Szovjetunió szétesésével hatalmi vákuum alakult ki, addigra azonban a Közel-Keleten néhány stabil állam is létrejött: Törökország, Irán, Szaúd-Arábia, Egyiptom, a Hasemita Jordán Királyság és Szíria. Közülük többen normalizálták kapcsolatukat Izraellel, ezért a térség viszonylag stabil maradt. Ezt Irak abbéli törekvése borította fel, hogy regionális nagyhatalommá szeretett volna válni. Ezért kezdődtek el a kimenetelüket tekintve korlátozott nyugati sikert hozó öbölháborúk. Irán szerepe is döntő a térségben, nemcsak az Irakkal vívott háborúban, hanem a síiták vezetőjeként is.

2011-ben robbant ki az arab tavaszként ismert, sok államra átterjedő tüntetéssorozat, melynek — úgy látszik — a fő „eredménye” Líbia szétesése és a katasztrofális szíriai háború lett. Mindezt csak súlyosbítja a több mint 2000 kilométerre elterülő következő válságövezet, Afganisztán, ahol az al-Kaida 2001. évi, USA elleni merénylete óta szintén káosz uralkodik. Az al-Kaida „örököse” az Iszlám Állam lett, mely — szörnyű kimondani, de — elméletileg a szíriai és az iraki szunnitákra támaszkodik, viszont létrejöttében vitathatatlan az USA szerepe, és más gazdag olajállamok pénzügyi segítségével teszi, amit tesz. Az ISIS-re csak 2014 óta tekintenek súlyos gondként, és nem is kezelik megfelelő módon, hiszen nem akkor kezdtek el vele foglalkozni, amikor még kezelhető volt, hanem hagyták kicsúszni a kezükből, olyannyira, hogy a Nyugat értelmes stratégiát sem alakított ki. Ellenben a konfliktusba belépő oroszok, akik igyekeznek visszaszerezni a Szovjetunió befolyási övezetét, pontos célokkal kezdtek bombázni, melyeket közöltek, és melyekről alkudozni is hajlandóak.
Azt hiszem, az egész térség számára egy olyan átfogó, igazságos rendezés lenne a megoldás, amelyet a nagyhatalmak garantálnak érdekeik részleges érvényesülésével; amelyet a regionális hatalmak (Izrael, Törökország, Irán, a Perzsa-öböl menti államok) elismernek; amelyet a helyi lakosság, azaz a kurdok, síiták, szunniták is el tudnak fogadni. Európa szerepe ebben akár jelentős is lehet, de nem akkor, ha továbbra is a végtelen és eredménytelen tanácskozások politikáját folytatja.

Írom mindezt a párizsi, borzalmas terrormerénylet másnapján, miközben arra gondolok, mennyivel jobb lett volna a múltban méltányos békéket kötni és értelmes határokat húzni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..