Minket, magyarokat az I. világháború Trianonra szokott emlékeztetni, viszont akkor nemcsak Közép-Európa politikai földrajza rendeződött át, hanem az Oszmán Birodalom felbomlásával a Közel-Keleté is.
Az oszmán örökség
Az Oszmán Birodalom felbomlása sokáig tartott, ez azonban elsősorban a központi hatalom gyengülésének és a katonai szervezet szétesésének volt a következménye. Bizonyos vélemények szerint az Oszmán Birodalom azért maradt le Nyugat-Európa mögött, mert kimaradt a nagy földrajzi felfedezésekből, és az sem volt mellékes, hogy Nyugat-Európába irdatlan mennyiségű nemesfém érkezett, ami felpörgette a gazdaságot, miközben az Oszmán Birodalom gazdasága elavulttá vált. Viszont amit az oszmánok államszervezés tekintetében tettek, az nagy bölcsességre vall. Sehol sem irtották ki a helyi elitet, ha az hajlandó volt elfogadni a birodalom szabályait, a tartományokat pedig úgy rendezték be, hogy azokat a legkisebb erőbefektetéssel lehessen irányítani. Az Oszmán Kalifátus (hiszen az oszmánok egyúttal kalifák is voltak) az arab alattvalók helyzetét is figyelembe vette, és nagymértékben támaszkodott a helyi elitre. Ezt az évszázadok óta kialakult rendet bomlasztotta fel az első világháború utáni békerendszer.
A mai közel-keleti gondok gyökere a nagyhatalmak Oszmán Birodalmon való osztozkodása
1918-ban az Oszmán Birodalom is vesztes fél volt, és a nagyhatalmak megpróbálták rákényszeríteni a sèvres-i békeszerződést, mellyel meglehetősen túllőttek a célon, hiszen Törökországot Ankara környékére akarták redukálni, azaz egy igen kis országgá zsugorítani. Ekkor lépett fel Kemal Atatürk, aki véget vetett a kalifátusnak, és rendkívül vitatható módszerekkel, de belekezdett Törökország létrehozásába. Ez egy népirtásoktól sem mentes háború volt, és mivel az európai nagyhatalmak nem akartak mindenáron háborúzni a sèvres-i békeszerződés mellett, az 1923. évi lausanne-i békeszerződésben elismertek minden területet, melyet a török seregek elfoglaltak (és még ezután is foglaltak el újakat). Atatürköt nem érdekelte a kalifátus, világias államot akart, és az arabok felett sem szeretett volna uralkodni, akiket ezért az európai nagyhatalmak protektorátus alá vettek. Ezek a területek: Palesztina, Transzjordánia, Libanon, Szíria, Irak, Kuvait, a Hedzsász, a mai Szaúd-Arábia és Jemen nyugati részei Mekkával és Medinával. (Észak-Afrika nagyhatalmi felosztása szintén érdekes kérdés, de ez most nem lényeges.)
A britek és a franciák gyarmati éhsége csillapíthatatlan volt, Olaszországot kihagyták ebből az osztozkodásból, Németország vesztes állam volt, az USA pedig visszatért az izolacionista politikájához, miután belátta, hogy a racionalitáson és méltányosságon alapuló érveit lesöprik az európai, irracionális érdekek által irányított hatalmak.
A nagyhatalmi osztozkodás nyomai még mindig láthatóak a vonalzóval meghúzott határvonalak formájában. Törökország és Irán felé természetes, illetve történelmi alapon létrejött határok léteznek, a távolról megszabott határok Szíria, Irak, Kuvait, az akkori Palesztina, valamint Egyiptom és Szaúd-Arábia között láthatóak.
Az előre kódolt konfliktus
1945 után a protektorátusok határai államhatárokká váltak. Erre az USA nyomására került sor, hiszen az 1941-ben kikényszerített Atlanti Chartával sarokba szorította az addigra legyengült Nagy-Britanniát, majd a többi európai szövetségesét is. Ennek értelmében minden népnek joga van az önrendelkezésre. Később azonban a protektorátusok önállósodtak, vagyis különböző közösségek kerültek egy országba, a határvonalak összeszokott közösségeket osztottak ketté, nem utolsósorban pedig az erőforrásokat, azaz a kőolajat is elosztották. 1945 óta sorjáztak a konfliktusok, melyek azért nem voltak még különösebben veszélyesek, mert a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA felosztották az érdekövezeteiket, és a térség országaiban diktatúrák vagy dinasztiák alakultak ki. A bizonyos országokon belüli, síiták és szunniták közötti konfliktus, valamint az országhatárokon átnyúló gondok is vészjóslóak voltak. A helyzetet súlyosbította, hogy Szíriából kiszakították a keresztény többségű Libanont, ahonnan lassan el is tűntek a keresztények, és polgárháború robbant ki, melyben Szíria is érintett volt. Izrael 1948. évi létrejötte pedig a muszlim világ hisztérikus reakcióját vonta maga után, aminek háborúskodás lett a következménye, illetve az, hogy a térségben fegyverkezési verseny bontakozott ki, mely azóta sem hagyott alább. A térség egyébként a kőolajkincse miatt napjainkban is különösen fontos.
A szuperhatalmak utáni időszak — a káoszba csúszás
Az 1990-es évektől a Szovjetunió szétesésével hatalmi vákuum alakult ki, addigra azonban a Közel-Keleten néhány stabil állam is létrejött: Törökország, Irán, Szaúd-Arábia, Egyiptom, a Hasemita Jordán Királyság és Szíria. Közülük többen normalizálták kapcsolatukat Izraellel, ezért a térség viszonylag stabil maradt. Ezt Irak abbéli törekvése borította fel, hogy regionális nagyhatalommá szeretett volna válni. Ezért kezdődtek el a kimenetelüket tekintve korlátozott nyugati sikert hozó öbölháborúk. Irán szerepe is döntő a térségben, nemcsak az Irakkal vívott háborúban, hanem a síiták vezetőjeként is.
2011-ben robbant ki az arab tavaszként ismert, sok államra átterjedő tüntetéssorozat, melynek — úgy látszik — a fő „eredménye” Líbia szétesése és a katasztrofális szíriai háború lett. Mindezt csak súlyosbítja a több mint 2000 kilométerre elterülő következő válságövezet, Afganisztán, ahol az al-Kaida 2001. évi, USA elleni merénylete óta szintén káosz uralkodik. Az al-Kaida „örököse” az Iszlám Állam lett, mely — szörnyű kimondani, de — elméletileg a szíriai és az iraki szunnitákra támaszkodik, viszont létrejöttében vitathatatlan az USA szerepe, és más gazdag olajállamok pénzügyi segítségével teszi, amit tesz. Az ISIS-re csak 2014 óta tekintenek súlyos gondként, és nem is kezelik megfelelő módon, hiszen nem akkor kezdtek el vele foglalkozni, amikor még kezelhető volt, hanem hagyták kicsúszni a kezükből, olyannyira, hogy a Nyugat értelmes stratégiát sem alakított ki. Ellenben a konfliktusba belépő oroszok, akik igyekeznek visszaszerezni a Szovjetunió befolyási övezetét, pontos célokkal kezdtek bombázni, melyeket közöltek, és melyekről alkudozni is hajlandóak.
Azt hiszem, az egész térség számára egy olyan átfogó, igazságos rendezés lenne a megoldás, amelyet a nagyhatalmak garantálnak érdekeik részleges érvényesülésével; amelyet a regionális hatalmak (Izrael, Törökország, Irán, a Perzsa-öböl menti államok) elismernek; amelyet a helyi lakosság, azaz a kurdok, síiták, szunniták is el tudnak fogadni. Európa szerepe ebben akár jelentős is lehet, de nem akkor, ha továbbra is a végtelen és eredménytelen tanácskozások politikáját folytatja.
Írom mindezt a párizsi, borzalmas terrormerénylet másnapján, miközben arra gondolok, mennyivel jobb lett volna a múltban méltányos békéket kötni és értelmes határokat húzni.
